Mit keres az utazó ebben az apró, hófedte, csendes hegyvidéki falucskában, ami olyan félénken húzódik oda a Csergő lábaihoz, mint amilyen szerény tartozéka volt egykor Bártfa városának… Megélhetést nyújtó üveghutáinak már szilánkjai sincsenek, de Hervartó mégis olyan kincset rejteget keblén, amelynek nincsen párja se a Felvidéken, se az egész Kárpát-medencében.
A sárosi ácsok keze munkáját dicséri az Assisi Szent Ferencnek szentelt fatemplom, amely méltó origója a 2018-as barangolásainknak és a csergői kirándulásunknak. „A templom belsejébe lépve megható meglepetésben részesülünk; mert itt nemcsak a szentély, de a hajó deszkafalazata is gazdag ornamentációval és falfestményekkel díszeskedik. Tekintve ezen templom architecturáját, műrészleteit, diszítményeit és berendezéseit, bátran állítható, hogy hazánk nemcsak legrégibb, de legérdekesebb faépítménye.”
Ezt már Myskovszky Viktor jegyezte fel 1894-ben a hervartói fatemplomról, amelybe belépve mi is megtapasztaljuk, milyen jól megfér egymás mellett a gótika és a reneszánsz.
Mint egy képes Bibliában: alig van olyan porcikája a templombelsőnek, ami ne lenne festve vagy faragva. Itt vannak az okos és balga szüzek, vagy éppen Krisztus urunk utolsó vacsorája az apostolokkal, még a reformáció korából. Hátborzongató belegondolni, hogy már közel hat évszázada fohászkodnak Hervartó hívei a főoltárt díszítő Alexandriai Szent Katalinhoz, Szűz Máriához és Szent Borbálához…
A hű Szeben
Az elmúlt évet még valahol a torockói hegyek között fejeztük be, aztán az esztendő megkoronázásaként megkaptuk az igen rangos Prima Primissima díjat is, de sokat nem pihentünk a babérjainkon: 2018-as forgatásainkat már január elején megkezdtük a sárosi hegyek között. Hervartónál méltóbb helyről nem is rugaszkodhattunk volna neki az új esztendőnek és a falu fölött emelkedő Csergő-hegységnek. A Zsobrák kapuján léptünk be a hegyvidék keleti tömbjébe. Ízig-vérig zord téli idő várt ránk a gerincen, valósággal megőszült a hegy a hótól és a zúzmarától. A Lisza megmászása után le is ereszkedtünk Kisszebenbe.
A piaristák 1740-ben vetették meg a lábukat Szebenben, iskolájuk generációk kiválóságait nevelte, mígnem 1919-ben a csehszlovák megszállók el nem üldözték őket. Közben azért volt egy 1848–49-es szabadságharc is, amelyben olyan vitézül helyt álltak a helybéliek, hogy Kossuth méltán nevezhette „hű Szebennek” a várost. Ez az a történelmi légkör, amibe aztán 1853-ban üstökösként robbant be a helyi gyógyszerész, Kosztka László uram fia, Tivadar, hogy „szakítson a jelennel s útrakeljen a sejtelemmel”.
„A kisgyermekkori élményeimet kiegészíti az óriási nagy üstökös, mely nyáron, 1856. vagy 57-ben a Kis-Szebeni óratorony fölött képződött, de éjfél felé a világító csóvája az égbolton végighúzódott, s fényes csillaga pedig házunk fölött ragyogott. E tünemény álmaimat soha nem látott tájakkal ébrentartotta, a valóságot pedig az éghez irányította. De mert gyermekésszel az égbe hatolni nem tudtam, a természetet tanulmányoztam.” A látható természet tanulmányozásával kezdte, hogy aztán elérje a láthatatlan természetfelettit. S e kettő esszenciáját képes volt a vásznon megjeleníteni. Ez adta Csontváry Kosztka Tivadar zsenialitását.
Talán a földi és égi természet festője tiszteletére öltözött a Tarca völgye fölötti Csergő hegy olyan valószínűtlen tájjá, mintha óriási ecsettel festették volna.
A deres fák között bolyonghatott Csontváry is, s talán meglátogatta Újvár, vagyis Hőnig erősségének omladozó maradványait, vagy a Mincol tömbjét is, amelyeket mi is felkerestünk Kisszeben meglátogatását követően. A zúzmarás Mincolról Felsőkánya felé ereszkedtünk le a Kárpátok egyik hűtlen, lázadó folyójának a völgyébe. A Poprád az a folyó, amely nem a Kárpát-medence belseje felé folyik, hanem gondol egyet, és észak felé áttörve a Kárpátokon, Ökrösnél elhagyja történelmi hazánkat, hogy átlépve Lengyelhonba, később a Visztulával egyesülve a Balti-tengerbe ömöljön. Ezt a „búcsúzást” őrzi Palocsa vára, amely a 16. századtól hosszú évszázadokon át a Palocsay–Horváth főnemesi családé volt. A császáriak sikertelenül ostromolták, de 1856-ban egy tűzvész megpecsételte a sorsát. Mert úgy hozta a sors, hogy várainknak valamiért, valahogy mégis csak el kellett pusztulnia…
Kalandok a lemkók földjén
Messzire nem utaztunk a következő filmünkért, csak a Duklai-hágó vidékére, ahol az Alacsony-Beszkidek farkasjárta hegyhátait és erdőit barangoltuk be.
A Kárpátok vízválasztója északon itt a legalacsonyabb, ezt gyakran használták ki ellenséges hadak a történelem során. A középkortól a nagy háborúkig, ütközetek sora tette véres hadszíntérré a Beszkidek déli völgyeit, nem kímélve az útjukba eső ruszin falvakat sem.
A vidéken élő lemkók számát a harcok után a kitelepítések is gyérítették, de lelkük apró hajlékai, törékeny fatemplomaik itt strázsálnak még, mint a hit bevehetetlen bástyái. Az Ondava völgyétől a Laborc völgyéig kalandoztuk végig az Erdős-Kárpátoknak is hívott vidéket, útba ejtve Ladomérvágása, Végcsarnó, Felsőhunkóc, Alsó- és Felsőkomárnok, Rózsaszállás varázslatos fatemplomait.
Ha pedig visszagondolunk Csergő körüli túránkra, óhatatlanul belénk villan: ha megcsonkítva is, de itt vannak még északi végeinken is történelmünk emlékdarabkái, amelyek ezer szállal kötődnek hozzánk.
Megjelent a Magyar7 2024/18. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
