Az október 8-án elhunyt Sólyom László egykori köztársasági elnök gyászmiséjét ma, október 18-án, szerdán tartották a budapesti Jézus Szíve Jezsuita Templomban. A volt államfő ugyanis gyakran megfordult valamelyik itteni szentmisén, és családjának több tagja is lelki otthonának érzi a helyet. Szentbeszédet Hofher József SJ mondott; a szöveget az ő és Sólyom László családja jóváhagyásával közöljük.
„A tömeg láttára fölment a hegyre és leült. Tanítványai köréje gyűltek, ő pedig szólásra nyitotta ajkát. Így tanította őket: »Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni. Bizony mondom nektek, míg ég és föld el nem múlik, egy i betű vagy egy vesszőcske sem vész el a törvényből, hanem minden beteljesedik. Aki tehát csak egyet is eltöröl e legkisebb parancsok közül, és úgy tanítja az embereket, azt igen kicsinek fogják hívni a mennyek országában. Aki viszont megtartja és tanítja őket, az nagy lesz a mennyek országában. Így beszéljetek inkább: az igen igen, a nem nem. Ami ezenfelül van, a gonosztól való.«”
(Mt 5,1–2.17–19.37)
Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Drága testvérek, amikor készültem erre a szentmisére – tehát hálaadásra, köszönetre, és külön köszönöm, hogy a családdal együtt mondhatunk hálát, köszönetet Sólyom Lászlóért –, rögtön a hegyi beszéd jutott eszembe: ez a jelenet, amit itt hallottunk. Ez tulajdonképpen az Alkotmánybíróság bemutatkozása, s az Alkotmánybíróság vezetője Jézus Krisztus. Én hiszem azt, hogy Sólyom László sokszor olvashatta ezt a szöveget. Az a méltóság, ami ebben a szövegben van, és az ő személye, ahogy a testület elnökeként megjelent, egy az egyben ilyen. Volt kitől tanulnia. Maga köré gyűjtötte a tanítványait – csodálatos, egy liturgia! – fölment a hegyre, leült – gondolom, ő inkább állva tanította az övéit –, és szólásra nyitotta ajkát.
Jézus kifejezi ebben a pár versben, hogy Ő nem azért jött, hogy új törvényt hozzon létre. Ott a törvény, a tízparancsolat – ami nem tíz, és nem kétharmad. Hanem Ő a törvény lelkületét próbálta nekünk megmagyarázni, mert tudta, hogy a betű öl, de a lélek az, ami éltet. Csodálatos ez a láthatatlan alkotmány, ami ott van ebben a szövegben, és amit a tanár úr is említett többször: amit ott mond Jézus, az sokkal több, mint a tízparancsolat. „Olvastátok, hogy aki házasságtörést követ el…, én pedig azt mondom, hogy az is, aki…” – Tehát sokkal tágabb, magasztosabb keretben mutatja meg nekünk a törvény lényegét.
Így működött ő is mint alkotmánybíró és tanár. Jézus tudta, hogy a szombat nemcsak a betű, amivel olyan terheket rakunk az emberek vállára, hogy meggörnyednek, hanem annál valami sokkal több. Egész magas dimenzióból tudta nézni elnök úr is a törvényeket. Ő a lelkét tárta föl neki. Ott voltak a farizeusok és az írástudók, akik nézték, hogy van-e egy i betű vagy pont, ami hiányzik, de nem hiányzott. Ráadásul a lelke szólalt meg a szövegnek, a tízparancsolatnak, amit ott ő kifejt. Rendkívül fontos dolog ez.
Ő tisztában volt vele, hogy neki ez a küldetése, és ahogy a költő mondja:
„az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.”
(József Attila: Thomas Mann üdvözlése)
Volt, aki csak nézett téged – az írástudók, farizeusok –, sokan örültünk, hogy láthatunk végre itt, „fehérek közt egy európait”. Ezt a lelkületet érzem abban a gyönyörű légkörben, ami ott a színeváltozás, vagy inkább mondanám: a nyolc boldogság megfogalmazásakor a hegyen elhangzik, és hát ezt képviselte a tanár úr.
Sólyom László, miként szólíthatunk meg? Elnök úr! Tanár úr! Igen, az voltál. Te is mondhattad volna József Attilával, hogy:
„Az én vezérem bensőmből vezérel!
(…)
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!
(Levegőt)
Ezt üzeni nekünk mint tanár: az én vezérem bensőmből vezérel, jöjj, szabadság, te szülj nekem rendet! Ezt adta át nekünk, és az egész testület megjelenése ezt tükrözte. Amikor ott volt a tanítványaival, egy tágabb tanítványi körrel, ezt az üzenetet kapta. És ahogy József Attila is megfogalmazza, hogy játszani is engedd szép, komoly fiadat. Elnök úr tudta, hogy az élet gyönyörű játék. Eszembe jut egy másik ige, ami ennek az emlékezésnek ugyanolyan alapigéje, mint amit a nyolc boldogsággal kapcsolatban meghallgattunk: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem fogtok bejutni Isten országába.” Játszani is engedd! Sólyom László élete az élet játéka, a legnemesebb értelemben: tiszta gyermeki lélekkel élte ezt a nagyon komoly életet és küldetést. Elnök és tanár, de a lelkülete a tiszta gyermek lelkülete. „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem fogtok bejutni Isten országába.” Mit jelent a gyermekség? A gyermek tudja, hogy mindent a szüleitől remélhet, nincs semmi egzisztenciája, vagyona, dicsősége. Amije van, az egyedül az atya szeretete. Ő ezt élte, ő tudta: értetek vagyok elnök és tanár, de én Isten gyermeke vagyok. Csodálatos egyéniség volt.
Van egy kedves ismerősöm, aki a tanár úr munkatársa volt az irodában, épp várta már a kisfiát, amikor is, hogy intézze még a hivatali ügyeket a Sándor-palotában, mielőtt bement, odajött hozzá elnök úr titkárnője, és monda neki: Ági, hagyd itt a babát, én addig elfoglalom. Amikor visszajött az irodából, döbbenten látja, hogy az elnök úr és a kislány az elnök úr szobájában az asztal előtt térdelnek a földön, együtt rajzolnak felhőcskéket, és ott beszélgetnek egymással. Fantasztikus! Ő nemcsak gyermeki lelkületű, ő gyermekké tudott lenni; ezért nőtt olyan hatalmasra, és ezért szeretjük őt, és mindenki érzi, hogy fölénk nőtt. A rendszerváltozás után nem volt olyan ember, aki ilyen magasra nőtt volna. Sokan nem merik bevallani. De csak azért, mert ő ott volt lent, nem a vörös szőnyegen, amit sokan szeretnek, hanem az egyszerű, a hétköznapi, a családi szőnyegen. Mondhatnám egy versidézettel:
„osztani magad: – hogy így sokasodjál;
kicsikhez hajolni: – hogy így magasodjál;
hallgatni őket, hogy tudd a világot;
róluk beszélni, ha szólsz a világhoz.”
(Váci Mihály: Eső a homokra)
Ez a gyermeki lelkület ott volt benne: a lehajlás, a felemelkedés. Gégény István a napokban – már annyi emlékezés volt elnök úrról – pontosan erről a gyermekségről beszélt, hogy ami őt lenyűgözte, az az elnök úr kék szemei, az a ragyogás, az a mosoly. Próbálta rábírni még nem olyan rég: szóljál hozzá – mint Thomas Mann üdvözlésében –, gyere, legyünk végre fehérek között európaiak. Ő pedig mondta: „Én a hivatalos politikai küldetésemet befejeztem.” „De hát olyan jó lenne a társadalomnak, olyan helyzet van most, jó lenne egy kicsit emelni őket.” Akkor a tanár úr állítólag azt mondta, hogy: „Eljött az idő, hogy emeljétek fel szíveteket.” Bódító! Emeljük fel szívünket, és adjunk hálát az Úrnak!
Nem véletlen, hogy itt vagyunk a Jézus Szívében. Emeljétek fel szíveteket! De eljön a pillanat, amikor egyedül az isteni energia az, ami továbbvisz minket. Ez a fölemelkedés: ő mindig komplex módon, sokkal magasabb szinten látta a valóságot, ő mélységében látott meg és értett meg dolgokat. Ezért tudott hihetetlen nyitott lenni más vallások irányába. Magát a kereszténységet is sokkal magasabb dimenzióban szemlélte.
Van egy kedves ismerősöm, Mihálffy Balázs, aki szakmája szerint agrármérnök, aki miután kikerült Egyiptomba, elvégezte az Azhar Egyetemet, és olyan kiváló tanítványa volt az egyetemnek, hogy a rektor felajánlott neki egy sejki fokozatot. Nem lóvét – a sejk egyetemi fokozat. Amikor itthon egyszer találkoztam az elnök úrral, mondtam neki, hogy van ez az ismerősöm, akinek nagy álma, hogy az iszlám és az európai jogrendet hogyan lehetne harmonizálni, a szeretet törvényét egyetemesen alkalmazni, hogy adjon Isten bort, búzát, hogy ne legyen ez a háború, hogy legyen vége már. Mennyire aktuális ez az egész történet! Mondtam neki, hogy itt lesz Mihálffy Balázs, ha akarja, meghallgathatja az álmait, téziseit. Ő pedig azt mondta: „Persze, kíváncsi vagyok.” Utána még többször találkoztak. Szerette az olyan embereket, akik tágabb dimenzióban látták a dolgokat. Ezt lenne jó nekünk is megtanulni. Kicsit fölemelkedni a sárból. Picit fölemelkedni, hogy magasabb szintről szemléljük az életünket és önmagunkat is mint egyház.
Ő nemcsak sima templomba járó volt, hanem rajongott Krisztus Egyházáért, és meg akarta érteni. Nem véletlen, hogy könyvfordításaiban is olyan műveket választott ki, amelyek olyan magas dimenzióból engedik, hogy szemléljük önmagunkat mint Katolikus Egyház. Egyik rendtársam Őrsy László kiváló katolikus egyházjogász, most már 101 éves, kint él az Egyesült Államokban. Írt egy könyvet a II. Vatikáni Zsinatról, tanár úr fordította le ezt a könyvet. Sokat beszélgettek, és nagy élmény volt neki, mert Őrsy László is sokkal magasabb dimenzióból tekintett rá arra, hogy fejlődik az Egyház, jöjjön egy hatalmas reform, megújulás, újjászületés. Őt ez érdekelte. Nem az apró, csip-csup politikai játékok, a dörgölőzések, ő föl tudott emelni a lélek, a szellem világába. Utána a bencés testvéreinknél megjelent egy kötet a fordításában, Andrea Riccardi szerkesztésében Ferenc pápáról, hogy mi az üzenete Ferenc pápának a mai időben. Egy prófétai személyiség. Minden megnyilatkozásában magasság van, nem megy bele ebbe a tízbe és kétharmadba. Ezért szenvedélyesen utáltuk Ferenc pápát, vagy szenvedélyesen szerettük, de Ferenc pápát csak szenvedélyesen szeretni lehet, mert ugyanolyan ember, mint mi, és ugyanolyan gyarló, mint az elnök úr is volt. De ember.
Próbálta megérteni, az Egyháznak mi a szerepe a mai világban. Nem véletlen, hogy ez a könyv megragadta. Így tudta nézni a mi világunkat, és ahogy mondom, nemcsak szemlélődött, gondolkozott mindazon, ami körülveszi, hanem lassan gyermekké lett utolsó éveiben. Már ott, az elnöki palotában, a Sándor-palotában. Nem a vörös szőnyegen, hanem amikor rajzolgatta a felhőket. Kicsinyekhez lehajolva, hallgatva őket, „tudd a világot; róluk beszélni, ha szólsz a világhoz”.
Egészen csodálatos, ahogy a feleségét ápolta a betegségében, lehajolva a betegágyhoz. Mi kimondjuk, hogy jóban-rosszban együtt vagyunk. Nagy szavak! Szeretlek. De amikor a test össze van törve, kevesen tudjuk megtenni azt, vagy tesszük meg, amit ő. Saját maga két kezével ápolta a végtelenül szeretett feleségét. Nézzétek meg ezt a képet. Nem véletlenül tettük ki, majd utána ide lehet jönni. „A férfi elhagyja apját-anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és a kettő egy test lesz.” A két szív, ahogy mennek föl a Zengőre, az egyik kötet elején ott van ez a kép. Ahogy mennek föl a hegyre a feleségével, a tág dimenzióba, ők hívnak minket most. Az ő szeretetükkel hívnak bennünket. Egészen elképesztő.
Lehajolni. A Széll Kálmán téren megmutatta, hogyan kell lehajolni a legkisebbekhez, a hajléktalanokhoz, a megvetettekhez, akik semmit sem jelentenek ebben a társadalomban. Amíg a betegsége engedte, minden héten négy alkalommal elment a Széll Kálmán téri hajléktalan-étkeztetőbe, és kora hajnalban már kente a zsíros kenyeret, úgy, hogy mire az első ember bejött a helyiségbe, ő már akkor nem volt ott, mert nem akarta, hogy lássák, ki kente ott a kenyeret. Heteken-heteken keresztül. Utána fölszállt a villamosra, fölszállt az autóbuszra, fölvette a sapkáját meg a ballonkabátját, és ment haza. Ez nem teátrális fogás volt, ez a természetéből áradt. Megkérdezte tőle valaki: miért csinálja ezt? Akkor azt mondta: „Szeretnék hasznos lenni.” Hát ez rendkívüli! Elképesztő, elképesztő ez a kicsinység. Már az elnöki ideje elején, ő volt az első, aki meghívta a cigányokat a Sándor-palotába. A cigány politikusokat, közéleti embereket, művészeket. Meg voltak rendülve. Az egyik kisebbségi ombudsman Kállai Ernő lett, aki cigány ember volt. Fantasztikus érzéke volt hozzá, hogyan kell lehajolni, de ezt csak azért tudta, mert onnan kapott valami erőt, és minél többször lehajolt, annál magasabbra és magasabbra szállt. Nem tudjuk elképzelni, hogy egész küldetése mit jelenthet a mi számunkra. Élete utolsó szakaszában részt vett egy harmincnapos lelkigyakorlaton. Azt mondta – most mondjam, elnök úr? Talán látjuk ebben a dimenzióban, hogy sokkal inkább abba, atya, nagyatya, papácska –, ebben értette meg, hogy „az Isten engem személy szerint szeret”. Ez óriási élmény volt számára. Az, hogy az Isten engem szeret, mint a saját gyermekét, és lehetek ilyen kicsi, mert az Isten lejön értem, lehajol és fölemel. Az Isten Abba, Atya és Papácska, és így lettél nekünk te is, tanár úr, elnök úr abba, atya és papácska.
Nagyon hálás vagyok Eszter unokájának, akitől kaptam egy gyönyörű szöveget. Megkértem, engedje meg, hogy felolvassam ezt a pár sort, hogy végül is álljon össze bennünk a kép, hogy mit jelent, hogy Sólyom László abba, atya és papácska:
„Hajnal van. Arra ébredek, hogy a 9 hónapos Johanna lányom éhesen nyöszörög mellettem. Ahogy elszáll az álmom, az első gondolat, ami belém hasít, hogy nagypapám meghalt. Elmondhatatlanul hiányzik. Minden, ami körülvesz, rá emlékeztet. Még a dal is, amit a nyűgös Johannának énekelni kezdek. Ezt a dalt énekelte nekünk, mikor kicsik voltunk. A fényképek a szoba falán közös kirándulások emlékeit őrzik. Ő jut eszembe a kedves tárgyakról, amiket tőle kaptunk. Most rá emlékeztetnek a gyerekkönyvek a polcon, amikből a dédunokáinak mesélt nemrég. A könyvek közt vannak egészen különlegesek: olyanok, amiket még nekem mesélt édesanyám, és amiket édesanyámnak mesélt nagyapám.
Bár már fizikailag nincs velünk, mindenben érzem a jelenlétét. Jó érzés felfedezni gyerekeimben az ő vonásait, ilyen módon is mindig velünk marad. Életem fontos fordulópontjain segítően állt mellettem, a család számára kedves helyek is mind hozzá kötődnek. Utolsó beszélgetéseink egyikén mondta, hogy ő már felkészült a halálra, mindent megtett, amit életében tenni akart. (Mi van emögött? Mindent megtett, amit életében tenni akart. Ha ezt egyszer el tudnánk mondani magunkról…!)
A halála előtti napon, mikor utoljára láttam, a szeme még mindig derűt, elevenséget és szeretetet sugárzott. Elmondta, hogy éjszaka, mikor fázott, ránk gondolt: vajon mi jól vagyunk-e, nem fázunk-e. Önzetlenül, teljes szívvel szeretett. Szerette a hazáját, szerette a családtagjait, szerette az életet, de nem ragaszkodott hozzá görcsösen. A halálra úgy tekintett, ami csak közelebb viszi őt Istenhez és feleségéhez, akit annyira vágyott viszontlátni. Az élet értelmét kutatta, vágyott a dolgok teljes és mély megismerésére, így élete utolsó hónapjaiban már közel érezte magát Istenhez. Számomra ő a szolgáló szeretet példaképe. Ahogy a hazájáért élt, úgy élt a családjáért is. Akkor volt igazán boldog, ha adhatott, alkothatott és minden erejével törekedett a jóra” – írja Eszter.
Drága abba, atyánk, nagypapa! Megérkeztél. Sokszor említetted: „annyira vágyom már, hogy viszontlássam Erzsébetet”. Ott ölelik egymást.
Békesség nektek! S csak azt tudjuk mondani: imádkozzatok értünk. És mi hálát adunk, és köszönjük, hogy vagytok és voltatok.
Szöveg: Hofher József SJ
Forrás: Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya
Fotó: Máltai Szeretetszolgálat közösségi oldala
Magyar Kurír
Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
