Bécser Péter és Krisch-Fekete Irén 1961-ben házasodtak össze, tavaly ünnepelték a gyémántlakodalmukat. Életkorukat meghazudtoló frissesség, vidámság, tettrekészség sugárzik belőlük. Egyik fiuk ferences szerzetes pap lett. Az Amoris laetitia-családévben őket is kérdeztük: hogyan sikerült összetartaniuk a családot és megőrizni egymás között azt a békét és örömet, ami ilyen fiatalon tartja őket.
– Honnan származnak a családjaik?
Krisch-Fekete Irén: Péter fiam egy-két éven át tartó munkával kikutatta a családunk történetét a legkisebb unokánknak, akit minden érdekel a családi múltból, mint ahogyan őt is. A 18. század elejéig tudta visszavezetni a családfa ágait. Hatalmas könyvet állított össze, s emellett felkereste a régi családi helyszíneket, sírokat is megtalált. Az apukám családja Morvaországból származik, a 19. század végén költöztek Magyarországra. Édesanyám Aradon született, ők 1919-ben jöttek át, egy ideig vagonlakók voltak, nem találtak máshol szállást. Anyukámék hatan voltak, két testvére még kiskorában meghalt diftériában, akkoriban még nem volt ellene védőoltás.
Bécser Péter: Az én nagyapám szepességi szász volt. Az idősebb fiam szokta mondani, hogy a dédapja Magyarországon született németnek, és Romániában halt meg magyarnak. Apámék ketten voltak testvérek, anyámék öten. Mi is ketten vagyunk a testvéremmel.
– Honnan származik a Krisch-Fekete név? Az egyik az anyai, a másik az apai vezetéknév?
Irén: Morvaországban a családnak Krisch volt a neve. Abban az időben, amikor Magyarországra jöttek a felmenőim, hatályban volt valami törvény, ami kimondta, hogy csak az telepedhet le az országban, akit egy magyar a nevére vesz. Egy Fekete nevezetű ember adta nekünk a nevét, akiről nem tudunk semmit. Így lett Krisch-Fekete a családnevünk.
– A szüleik mivel foglalkoztak?
Irén: Apukám tanítónak készült, aztán elvégezte az orvosi egyetemet, és orvosként dolgozott. Anyuka gyógyszerész, ahogyan az ősei is, 1802-ig visszamenően. Én a szüleim hivatását szerettem volna folytatni. Mindkét karra jelentkeztem az egyetemen, de az orvosin túljelentkezés volt abban az időben, így gyógyszerész lettem.
Péter: Az én apám a vasútnál dolgozott pályamérnökként, a nagyapám tanár volt, anyám a háztartást vezette. Én is mérnök lettem, szintén a vasútnál dolgoztam, és a kisebbik fiam is mérnök: nálunk is folytatódik a családi hagyomány. Kicsi a világ, mert egy olyan tanár felvételiztette őt a Műegyetemen, aki annak idején az apám mellett volt gyakornok.
– A vasútmérnökség sok utazással járt?
Irén: Amikor a gyerekek kicsik voltak, örökké utaztunk, akkor is, amikor még alig tudtak járni. Élvezték a vonatozást. Csak akkor vettünk autót, amikor a fiúk Pannonhalmára jártak. Előtte mindig vonattal vittük nekik a tiszta ruhát, az ennivalót, a süteményeket.
– Milyen volt a gyerekkoruk?
Irén: Nagyon szerettem a Szent Margit Gimnáziumot, aranyosak voltak a kedvesnővérek. Tizenegy évig jártam oda, akkor is, amikor már államosították az iskolát. Amikor érettségire került a sor, átvette az épületet az Agráregyetem, így minden osztály tanulóit szétosztották. Én a Jurányi utcai iskolába kerültem.
Péter: Az én iskolaéveim kalandosabban alakultak. Az elemi első két évét Kassán jártam, a következő kettőt Miskolcon. Utána három évet Tatán töltöttem, a piaristáknál, majd visszamentem Miskolcra, a gépipari technikumba, és ott végeztem az egyetemen mérnökként. Édesapámat sokszor áthelyezték a vasútnál, az egész család költözött vele mindig.
– Közben kitört a második világháború. Milyen emlékeik vannak róla?
Irén: A házban az óvóhelyen tizenhárman fértünk el az egymás mellé állított székeken. Olyan pici volt a helyiség, hogy ülve aludtunk. Az emeletes házunkban – amit az apukám építtetett, hogy ha majd férjhez megyek, együtt lehessünk, én lent, ők fönt – lakott egy másik család három gyermekkel és egy német cseléddel. Anyuka két egyedülálló barátnője, két testvére és az egyikük férje is velünk élt. Gyönyörű nagy hó volt 1944-ben, majdnem a kerítés tetejéig ért. Abból olvasztottunk magunknak vizet. Egy kis ablak nyílt az óvóhelyről, azon kukucskáltam ki. Láttam, ahogyan a németek és az oroszok közelharcban verekednek. Tízévesen úgy fogtam fel a háborút, mintha csak színjáték lenne. Utólag már máshogy gondolkodom erről, de gyerekként nem féltem.
– Nem érte a családot semmi trauma, ami kibillentette volna a biztonságérzetéből?
Irén: Apukámat Ekelre osztották be katonaorvosi szolgálatra. Csak neki volt autója. A század vezetője szerette volna levitetni magához a feleségét, ezért visszajöttünk Budapestre. Amikor indultunk volna Ekelre, már körül volt zárva a főváros, így nem jutottunk vissza. Az ekeli csapatnak nagyon jó dolga volt: egyetlen lövés sem dördült el, egész nap kártyáztak, nem halt meg senki. Egyedül Apuka maradt itt közülük. Mindenfelé ki voltak tűzve hirdetmények, hogy aki elmaradt a csapatától, az jelentkezzen, mert ha nem, főbe lövik. Anyuka hiába próbálta lebeszélni, édesapámban ott volt a kötelességtudat, becsületből jelentkezett. Így beosztották az Alkotás utcába, a Honvédkórházba mint orvost. Amikor bombázták a vasutat, becsapódott hozzájuk egy bomba. Tizenhárom orvos halt meg akkor, köztük az én apukám is. Ez 1945. január 16-án történt, 22-én lett volna negyvennégy éves. Ha nem kellett volna hazajönnünk Ekelről, még élhetett volna.
A halála előtt nem sokkal üzent nekünk, hogy jönnek az oroszok, akik nem becsülik a nőket. Féltett minket, ezért hívott, hogy legyünk vele a kórházban. Mindannyian elindultunk a nagy hóban, fehér lepedőbe csavarva, mert a Sas-hegyről mesterlövészek lőttek, szerencsére egyikünket sem találták el. A hegyen az egyik szikla mögül a másik mögé bújtunk. Ezt gyerekként én élveztem, nem hittem, hogy valami bajom eshet, pedig pattogtak a lövedékek a sziklákon. Baj nélkül odaértünk Apukához. A sok sebesült egész éjjel ordított a kórházban, emiatt édesapám végül mégis inkább hazaküldött minket. Ez 12-én volt. Ha ott maradunk vele, lehet, hogy mi is mind meghalunk.
– Hogyan tudott megbirkózni ilyen fiatalon azzal, hogy meghalt az édesapja?
Irén: Tízévesen még nem igazán fogtam fel a dolgokat. Anyuka éjszakákon át sírt, simogattam, vigasztaltam. Erőt adott a Jóisten, semmitől sem féltem, és semmitől nem lettem szomorú.
– Később az édesanyjának lett valakije?
Irén: Nem, egyedül maradt, pedig ketten is megkérték a kezét. Azt mondta, ő soha nem hoz nekem mostohaapukát, elég neki, ha én vagyok. Mindig tudtam, hogy rá számíthatok, és azt is, hogy mennyire szeret engem. Az egész életét nekem áldozta.
Péter: Az én háborús élményeim máshogyan alakultak. Kifogtuk a kassai bombázást. Az udvarunkba beesett egy tenyérnyi repeszdarab, amit a háború végéig emlékként őriztünk. Amikor Miskolcot bombázták, apám kitalálta, hogy elvisz minket Balatonendrédre, a plébániára a nagybátyámhoz, hogy biztonságban legyünk. Mivel mégsem támadtak, két hét után hazamentünk. Aznap éjjel már bombáztak. Mind a három bombázást így fogtuk ki. Amikor negyedszerre mentünk volna haza Balatonendrédről, addigra elfoglalták Miskolcot, és a vasúti igazgatóság, ahol apám dolgozott, áttelepült Losoncra. Onnan is mennünk kellett tovább a vasutasokkal Szencre, az volt akkor a határállomás. Aztán az egész vonatnyi embert Csehország nyugati részére irányították, fél évig ott dekkoltunk egy kis vasútállomáson. Csak a háború után jöttünk vissza, tizenegy éves voltam akkor.
A vonaton összebarátkoztam egy velem egykorú fiúval. Én voltam a család melegvízfelelőse. Ha egy vonat megállt az állomáson, egy vödörrel odaszaladtam a mozdonyhoz, és felkiáltottam, hogy „Prosim, tepla voda!” Gyerekként ezt élveztem. Megbarátkoztunk az ottani állomásfőnök fiával is, tanított minket csehül, mi meg őt magyarul. A felnőttek pedig kiültek az állomásra, verték a blattot egész nap. Tavasszal a férfiak mezőgazdasági munkát tudtak vállalni, kerestek egy kis pénzt. Jól felszerelt vonatunk volt, nem éheztünk.
– Mikor és hogyan ismerték meg egymást?
Péter: 1959-ben költöztem Pestre. A következő év januárjában a feleségem egy távoli rokona ismerkedési délutánt szervezett a fiataloknak azzal a céllal, hogy egy akkor Pestre kerülő unokaöccsének és unokahúgának legyen társasága. Ott találkoztunk először. Utólag bevallottuk egymásnak, hogy mindketten egymást találtuk a legszimpatikusabbnak. A néni, aki a vendégséget szervezte a rokonainak, aznap estére színházjegyeket vett, mégpedig úgy, hogy párosával ülhessünk a nézőtéren, egymástól távolabb. Ravasz volt az öreglány. A fiúknak kellett lányt választaniuk maguk mellé, kitaláltuk, hogy sorsolunk. Én pont a feleségemet húztam…
– Micsoda szerencse!
Irén: Egy társaságban húsz évvel később megkérdezték Pétertől, hogy tett szert ilyen ügyes feleségre. Az mondta: „Sorsoláson nyertem!”
Péter: A színházi este után a társaság másnap elment egy János-hegyi kirándulásra. Teljesen véletlenül már a villamoson találkoztunk Irénnel. Aztán, ha este ő zárta a patikát, eléje mentem. Volt egy kis zenés presszó a Villányi úton, ahova eljártunk táncolni. Jó időben a Gellért-hegyen sétáltunk. Egyszer egy nagy csokor virággal megkértem a kezét, utána az édesanyjától is. 1961-ben házasodtunk, ideköltözünk a mostani lakásunkba, a felső szintre.
Irén: Emlékezetes, ahogyan megismertem Péter szüleit. Keresztmamának hívtak Miskolcra, ahova minden hétvégén hazajárt Péter. Amikor leszálltam a vonatról, a magassága miatt rögtön észrevettem. Odalopakodtam mögé, és jól a hátára csaptam. Erre megfordult, és azt mondta: „Engedd meg, hogy bemutassam a szüleimet.” Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben! Már több éve férj és feleség voltunk, amikor egyszer megkérdeztem az anyósomat, mit szólt ehhez a bemutatkozáshoz. „Azt mondtam a férjemnek, ilyen asszony kell Péternek!” – felelte.
– Abban az időben hogyan tudták a keresztény értékrend szerint nevelni a gyerekeiket?
Irén: A fiaink a Köbölkút utcai általános iskolába jártak, ahol a tanárok nagyon ellenezték a hittant, de járattuk őket hitoktatásra, egy kis kápolnába. Az osztályfőnök egyszer azt mondta nekem, őt arra kényszerítik, hogy beszéljen le engem a gyerekeim hitoktatásáról. „De attól még nyugodtan járjanak!” – tette hozzá. Aztán Pannonhalmára kerültek gimnáziumba. Mindketten dolgoztunk, Péter sokat utazott, nekem gyakran este nyolcig bent kellett lennem a gyógyszertárban, anyukám is dolgozott. Nem akartuk, hogy egyedül legyenek a fiúk, vagy rossz társaságba keveredjenek. Nagyon szerettek Pannonhalmára járni, az atyák még a rosszalkodásokat is megengedték. A diákok egyszer az osztályfőnökük Trabantját felvitték a bazilika lépcsőjére. Péter egyébként mintagyerek volt, szófogadó, Palika meg kifejezetten huncut, vagány. De nagyon jó apa lett, négy gyermeke van. Mindig mondja: „Ugye, Anyu, én Péter helyett is megtettem a magamét?”
– Mit tartottak igazán fontosnak a családi életben?
Irén: A szeretetet és a család összetartását. Ez az unokáinkban is megvan. Még most is azt szeretnék, hogy együtt ünnepeljük a születésnapokat. Szerintem fontos, hogy a házaspár mindkét tagja érvényesülni tudjon, ne csak az egyik, és ne csak az egyiknek legyen igaza. Mi mindent megbeszélünk, közösen döntünk.
Péter: Jó példa volt a gyerekeink előtt,
– Mit szóltak, amikor Péter, azaz Róbert atya, azzal állt elő, hogy szerzetesnek menne?
Irén: Amikor végzett Pannonhalmán, azonnal be akart lépni a rendbe. Mondtam neki: „Péterkém, most a papoknál voltál, hátha csak ezért vágysz erre. Nagy szégyen, ha valaki kiugrik. Jelentkezz egyetemre, s ha elvégzed, és még mindig így akarod, akkor menj.” Hallgatott rám, elvégezte a közgazdasági egyetemet. Akkor azt mondtam neki: „Eddig még csak diák voltál, tanultál, nem tudod, milyen az élet. Kicsit menj el dolgozni, legyél emberek között, akkor megérzed, mit szeretnél.” A vasútnál dolgozott, aztán egy év múlva elém állt: „Anyu, most már voltam diák, dolgoztam is, de még mindig hív a Jóisten, pap szeretnék lenni.”
– Hogy sikerült megőrizniük ezt a fiatalos lendületet?
Péter: Nekem az a napi tréningem, hogy sétálok a ház előtt egy-másfél kilométert. Ha rossz az idő, akkor a lakásban. Sokszor együtt megyünk, fontos nekünk a mozgás. A balatoni házat is mi magunk építettük, három éven keresztül dolgoztunk rajta egy kőművessel, minden hétvégén. Segédmunkásnak jöttek a barátok, a rokonok, a patikai dolgozók, a tetőfedést kispapok készítették. Mi főztünk bográcsban az egész társaságnak.
Irén: Mind a ketten nagyon szeretünk kártyázni, naponta egy órát játszunk, az a pihenés. De én soha nem vagyok fáradt. Mindennap hét emberre főzök, sütök. A munkahelyemet is szerettem, a beosztottaim között otthon éreztem magam, családias volt a légkör. Még most is összejárunk, hívjuk egymást karácsonykor, születésnapokon. Minden farsangkor beöltözős összejövetelt rendeztünk. Csupa vidámság volt!
Amíg nem jött a Covid-járvány, az osztálytársaimmal minden májusban összejöttünk itt a kertben, szeptemberben pedig az egyetemi társakat hívtam meg. Külön fényképalbumaink vannak ezekről a találkozókról.
Alig várom, hogy jöjjön a tavasz, mert a kertben rengeteg tennivaló vár rám, nemrég még a fára is felmásztam. Múlt héten ültettem tulipán- és jácinthagymákat. Mindig vannak céljaim, eltervezem, mit szeretnék csinálni. Májusban akkorát estem, hogy a csípőcsontom és a szeméremcsontom is eltört. Egész nap feküdnöm kellett volna, de nem bírtam, hat hét után már „futottam”. Rengetegen imádkoztak értem. Még járókerettel jártam, amikor autóval levitt a fiam a legjobb barátnőm temetésére, Csornára. Azt semmiért nem hagytam volna ki. Olyan szomorú, hogy milyen sokan meghaltak már közülünk.
Szerző: Vámossy Erzsébet
Fotó: Fábián Attila
Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. március 6-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
