Rieger Tibor Kossuth- és Pro Cultura Christana díjas szobrászművészt a műtermében kerestem fel, hogy megcsodáljam legújabb alkotásának majdnem kész viaszmintáját.
Ismeretségünk a Máriaremetére és Fatimába készült Mindszenty-szobrokhoz kötődik, de ott voltam 2004-ben a balatonboglári Teleki-szobor avatásán is. Kiemelkedő művei közé tartozik a pannonhalmi apátsági templom millenniumi bronzkapuja és a mosonmagyaróvári Krisztus levétele a keresztről, ez a különleges ’56-os emlékmű. Most készülő alkotása nem a koronázási palást bronz másolata lesz. Előzménye a budavári volt Mária Magdolna-templom szentélyében látható kiterített palástábrázolás, amely szintén az ő munkája. Az új mű annyira sokat jelent számára, hogy megrendelő nélkül, saját megtakarításából dolgozik rajta.
– Milyen a személyes Szent István-képe?
– A kort, amelyben élt, azt szoktam elképzelni. Beleélem magam, és mint egy mozit, úgy látom azt a nagyon izgalmas időszakot. Szent István életműve természetesen nem előzmény nélküli. Géza fejedelem is sokat tett az államalapításért és a kereszténység felvételéért, azzal együtt, hogy úgy érezte, „van ő akkora úr, hogy két istennek is szolgáljon”.
A nyugati kultúrára nagyon fogékony lehetett. Ennek tárgyi bizonyítékát éppen a koronázási palástban látom, ami eredeti formájában egy harang alakú, belebújós miseruha volt.
Az ilyen liturgikus tárgyakon illett a donátort is megjeleníteni. A mi esetünkben a királyi pár – és köztük Szent Imre herceg – ábrázolása nem a kazula rangosabb előoldalán, hanem a hátsó rész alján, a cipő sarkánál jelenik meg. Pedig akkoriban egy szakrális királynak olyan tisztelete volt, hogy mindenki mélyen meghajolt előtte. Magának Szent Istvánnak kellett kérnie ezt a szokatlan elhelyezést, a vértanúképek sorában. Ezzel is jelezni akarta, hogy az uralkodói szerep mártíromság, mert az életét oda kell adnia, fel kell áldoznia a népeiért. A hatalom akkoriban egészen mást jelentett, mint napjainkban.
– Milyen lehetett ez a mélyen hívő és gondolkodó ember?
– István egyes történészek felfogásával szemben nem volt reálpolitikus, valójában politikus sem volt. Hívő ember volt, és ez irányította határozott és elhivatott uralkodói tevékenységét. Isten előtt ő is egy szolgálattevőnek tekintette magát. Akkor is, amikor megvédte Magyarországot a német támadástól. Szellemiségében óriásnak, a mindennapokban nagyon alázatos embernek látom őt, aki máig ható nagy ajándék számunkra a magyar történelem hajnalán. Ezért
A magyar középkor hazánk történelmének legszebb része, minden gondjával, tragédiájával együtt. Annyi szép tett és siker kötődik ezekhez a királyainkhoz, akikért ma is hálát adhatunk! Ha valódi hit volna bennünk, mi is sokkal több mindenre lennénk képesek.
– Mi volt a mozgatórugója az akkori civilizációnak?
– Legkedvesebb korszakom a romanika. Nincs semmi tetszeni akarás az akkori művekben. Minden alkotás olyan, mint egy imádság, az Istenhez fordulás kőbe, fémbe vésett állomása. A szobrok sokszor olyan helyen vannak, hogy senki nem látta, csak az Isten, mégis gyönyörűen megfaragták őket. És volt ebben egy nagy közös cél, hogy közös erővel egy szellemi katedrálist építsenek. Egy irányban éltek, éreztek és gondolkodtak az emberek. Ez volt a korszellem. Azóta sok minden, így a közösség is jóval széthúzóbb lett, és az egymással szembeni viaskodás egyre erőszakosabb formákat öltött. Minden érték viszonylagossá vált, a legnagyobb műveket is meg lehet kérdőjelezni, és a legsilányabb alkotásoknak is vannak rajongóik. Ezért nem hiszek az öncélú fejlődésben és az Isten nélküli, hit nélküli civilizációban.
– Ez a hit és a középkor öröksége hogyan van jelen az Ön kortárs művészetében?
– Csodálom azt a kort, és annak fényében nagyon érzékelem a mai kor útkeresését és útvesztőit. A művészetben is, ahogy az élet minden területén. Ebben a krízishelyzetben a helyes utat keresi az ember. Merre menjünk? A trendek, a divatok engem nem vonzanak. Folytassuk a művészetet, vagy hagyjuk abba az egészet? A művészetben a történelmi tragédiák mellett mindig ott volt egy párhuzamos vonulat, egy virágfüzér.
Ahogy Weöres Sándor mondja: „Hosszú a virágfüzér, / kéztől kézig ér, / valamennyi kézen át / kezdettől végig ér.” (Áthallások – Vonzás) Most mintha ez elszakadt volna. Ezért sokáig azt kerestem, hogy hol szakadt el, hova kell visszanyúlni, és a középkorra leltem mint forráspontra. A koronázási palástban pedig megtaláltam ezt a hiányzó tartalmat. Ez is egy Istenhez fordulás, aminek a célja nem a másoknak tetszés. Szeretnék én is így hinni, ilyen természetesen, ilyen magától értetődően. Alapvetően nem vagyok hiszékeny, inkább tamáskodó alkat, de az igazság keresése mindig nagyon vonzott és érdekelt. A végső nagy igazság is, az a feltárulkozás, amire minden ember szeretne eljutni.
– Miért kell egy meglévő műalkotásból másikat csinálni? Mi a különbség az Ön által készített palást és a koronázási palást között?
– Ez nem egy másolat, a másolásnak nincs is értelme. Inkább olyan, mint egy zenei átirat. Egy másik műfajban másként fog megszólalni. Bronzból elkészítve sokkal plasztikusabb, előtűnnek a részletek, és ezáltal befogadhatóbb a teljes melódia. Világosabbá, érthetőbbé akartam tenni az eredeti művet. Egyáltalán nem érdekel, hogy ez mennyire művészet, de hogy kulturális tett, abban bízom és biztos is vagyok. Egy műalkotás lényege pedig szerintem éppen ez. Kis gimnazistaként láttam először a pannonhalmi másolatot, de nem volt rám különösebb hatással. A Nemzeti Múzeumban az igazi már felkeltette az érdeklődésemet, de abban a megvilágításban nem sokat láthattam belőle. Egy album volt az, amelynek a palástról készült részletfotói nagyon megérintettek. Sokáig nem igazodtam ki rajtuk, nem értettem. De addig nem nyugodtam, ameddig fel nem fedeztem; és végül beleszerettem. A mai napig vannak kérdéseim egy-egy részlet vonatkozásában.
– Most fedezzük fel együtt, nézzük meg közelebbről!
– Másfeles nagyításban készítem, egy trónszékre terítve, mert köztéren a nagy tér elnyeli a formákat. Ez nagyobb méltóságot sugall. Úgy néz ki, mintha csak úgy ráterítettük volna a trónra, de ahhoz, hogy ezt a természetes hatást keltse, mindenhol nagyon gondosan meg kellett tervezni az esését.
A Szent Korona a trónuson élethű nagyságú. A palást hullámzása veszi körül, hogy olyan legyen, mint egy szent fészek. Ha a korona is nagyobb lett volna, akkor érzékelhetővé váltak volna a palást széleinek történelmi rövidülései. A fő nézetet a két nagy Krisztus-ábrázolás uralja. A vértanúk fölött a mennyei Jeruzsálem ábrázolása kapja a legnagyobb hangsúlyt, a tizenkét kapuban a tizenkét apostollal. A díszes tornyok között hétköznapi emberek és jelenetek sorjáznak, ők védik és belakják ezt a várost. Az egyik a cipőjét húzza, a másik ételt vagy áldozati ajándékokat cipel, a harmadik törökülésben elmélkedik. Érdekes, ahogy az égi és a földi világ összeolvad ebben a körkörös ábrázolásban, számomra is megfejtésre váró további részletekkel. Ennek a spirituális tapasztalatnak, egységélménynek hatalmas kultúrtörténete van.
A palást felső része már kezd rásimulni a trónszékre: Isten Báránya, Szűz Mária, a próféták és az angyali karok. A próféták között két rejtőzködő Krisztus-ábrázolás is fennmaradt, mindkettőnek nagyon hasonló a felirata: Alfa és Ómega, illetve latinul a Kezdet és a Vég. Ez nagyon fontos volt abban a korban, a mi Szent Istvánunk számára is. A kontemplatív gondolkodásnak ez lényegi kérdése, mert nemcsak időjelző fogalmak ezek, hanem a létezés határai vagy inkább távlatai, az abszolút teljesség szinonimái. Ezért olyan titokzatos a palást legfelső szférája.
– Akkor tehát milyen jelentése van az eredeti és az Ön koronázó palástjának?
– A kazula szó sátrat, házacskát is jelent.
Amit a jelen bizonytalanságai között jó észrevenni, és érdemes mélyrehatóan szemlélni is.
(Rieger Tibor most készülő grandiózus alkotásának még nincs felállítási helye. Biztos vagyok abban, hogy jövő tavaszra, mire a mű elkészül, ez is körvonalazódik majd.)
Szerző: Kovács Gergely
Fotó: Merényi Zita
Magyra Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. augusztus 18-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
