Berényi Margit, vagy ahogy sokan ismerik, Berényi Gita a felvidéki magyar közművelődés egyik jelentős képviselője. Foglalkozását tekintve műtősnővér. Hitet, emberséget próbáló napokat él át mostanában munkatársaival együtt az érsekújvári kórházban. A világhálón keresztül beszélgetünk.
Hogyan folyik a munka a műtőben járvány idején?
Majd’ megszakadunk. A műtőben mindig igényes, kemény a munka, de ez most embert próbáló. A megszokott műtétek mellett járunk a Covid-osztályra, ahol a betegek lélegeztetőgépen vannak. Gégemetszést végzünk reszpirátoros maszkban, pajzsban, szkafanderben. Az osztályon naponta több ember meghal, amit nehéz feldolgozni. Ezért mérhetetlenül felháborodom a vírust és a járványt tagadó megnyilvánulásokat olvasva. Akik ilyen nézeteket terjesztenek, el sem tudják képzelni, hogy a buta, hazug kijelentéseikkel mekkora kárt okoznak. Ha aztán a posztolót vagy kommentelőt éri a szerencsétlenség, szidja az egészségügyet és az ott dolgozókat. Mi pedig tesszük a dolgunkat minden körülmények között. Annyira mélyen érint a járvány okozta tragédia, hogy otthon mindennap gyertyát gyújtok a koronavírus áldozataiért és a szenvedőkért.
Mikor kezdett érdeklődni a nővéri hivatás iránt?
Berényi nagymama cukorbeteg volt, édesanyám tizenhét évig oltotta őt kétféle inzulinnal. Gyerekként megkaptam az üres ampullákat, a vizet piros és kék krepp-papírral színeztem, és a macimat oltottam vele. Kilencéves koromban már megengedte az édesanyám, hogy én szúrjam be nagyinak az inzulint. Pályaválasztáskor nem is volt kérdés, merre induljak. Bár nagyon jól tanultam, helyszűke miatt nem vettek fel az érsek-újvári egészségügyi iskolába, így tettem egy kis kitérőt a zselízi gimnáziumba. Az első osztályt ott végeztem, tanáraim marasztaltak, jó pedagógus válna belőlem, de különbözeti vizsgával átléptem az egészségügyi második osztályába. Azóta sem bántam meg, hogy ezt a hivatást választottam.
A továbbiakban hogyan alakult a sorsa?
Zselízre kerültem a sebészetre mint osztályos nővér, és pár év múlva a főorvos kiválasztott műtősnővérnek. Ezt kihívásként fogtam fel, de egy idő után ott már nem tudtam fejlődni, Érsekújvárban pedig abban az időben nyílt az új kórház nyolc műtőblokkal. Vonzott is Újvár, hiszen ott éltek a barátaim. A váltás óriási változást hozott, hiszen mindenféle – urológiai, nőgyógyászati, ortopédiai, ba-leseti sebészeti – műtétnél helyt kellett állni. Igazi ugrás volt a mély vízbe. A műtős csapatból senkinek sem szabad kilógni. Csapatmunka ez az aneszteziológus, a sebész, a műtősnővér és a kiszolgáló személyzet között. Borzalmas dolgokat is műtöttünk, de mindenben a fejlődés lehetőségét láttam. Az újvári kórházban aztán szögre akasztottam a műtős egyenruhámat és a radiológiára kerültem. Nem szívesen váltottam, de nemsokára tapasztaltam, a jóisten tudja, mikor merre, mert ezekben az években sokat tudtam vállalni a kultúraszervezés terén is. Tíz év után kerültem vissza a műtőbe, és csak a fejem kapkodtam a sok újdonság láttán. Azóta itt vagyok, és nemsokára nyugdíjba készülök. Csak besegítés szintjén szeretnék majd maradni, hogy jusson idő sok más kedvelt tevékenységemre.
Az ön neve összefonódik a felvidéki magyar kultúrával, és a szervezés mellett előadóként is ismert. Az irodalom és a versek nagy rajongója.
A műtősmunka árnyoldala, hogy nincs közvetlen kapcsolatunk a betegekkel, így hiányzik a visszajelzés a részükről. Ezért is kell az embernek olyan elfoglaltság, amelyben örömét leli, különben nagyon hamar kiég. Ezt tapasztalom a kollégáim körében is. Nekem szerencsére megadatott, hogy a kultú-rában tevékenykedhetek. Több évig voltam a Csemadok érsekújvári alapszervezetének az elnöke, Dávid fiam szinte a Csemadok-házban nőtt fel. Rengeteg színész volt akkoriban a vendégünk, talán a hatásukra választotta maga is a színészi pályát. A versek szeretetét én oltottam belé, hiszen mese helyett is verset olvastam neki. Nekem a vers a mindenem. Ha örülök, előveszek egy verseskötetet, ha bánatom van, előveszem Adyt. Felütöm bárhol, és választ találok. A magyar nemesi családok Nobilitas Carpathiae felvidéki civil szervezetének keretében szerveztük az 1956-os és a Szent Jobb-megemlékezéseket. Jelenleg a tizedik Wass Albert-emlékest szervezésével van teli a fejem. Mivel kerek az évforduló, szeretnénk élőben megszervezni, de nem tudom, milyen korlátozások lesznek akkor érvényben. Ezért kell lennie egy B tervnek is, amikor a közösségi médián keresztül jutna el a műsor az irodalom kedvelőihez. Az emlékesten versek, prózai művek szerepelnek, megidézzük a jubiláló költőket, és természetesen sok megzenésített vers is elhangzik.
Hogyan tovább ebben a nehéz időszakban?
Komolyan kell venni a veszélyt, el kell fogadni a korlátozásokat, otthon kell maradni, nem lófrálni. Igaz, a kormány úgy viselkedik, mint gyerekek a homokozóban, kaotikus rendelkezéseit nehéz követni, de át kell programozni magunkat az otthon maradásra. Én már megtettem. Aki ismer, tudja, hogy mindenem a színház, a múzeum, a kiállítótermek, Budapest, de most nem ennek van az ideje. Budapesten élő gyerekeimmel augusztus végétől nem találkoztam, pedig borzasztóan hiányoznak. Az oltás valamelyest megoldás lesz. Lehet, hogy van mellékhatása, de melyik gyógyszernek nincs? Hálát adok az égieknek, hogy eddig át tudtam vészelni a járványt testi és lelki károsodás nélkül.
(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2021/2. számában)
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
