Február második napja jelentős egyházi ünnep, melyet a katolikus egyház Urunk bemutatásaként tart számon. Emellett e naphoz számos népi hiedelem kapcsolódik, melyek főként az idő- és termésjóslásra vonatkoznak.
Manapság is nagyon népszerű időjós a barnamedve; február 2-án többnyire az állatkertekben is figyelemmel kísérik, hogyan viselkedik majd a téli időben aludni szertő termetes jószág. Úgy tartják, ha ezen a napon kijön a barlangjából, és meglátja saját árnyékát – ami csakis napfényes időben lehetséges – akkor visszafordul, s ráfekszik másik oldalára, mert hosszú lesz még tél. Ellenben, ha hideg, zord, borús időt észlel – hordja a havat, szél süvít – kint marad, mert ezt követően már nem tart sokáig a tél. Az ismert szólás is így tartja: Ha esik a hó, fúj a szél, nem marad soká a tél.
Viszont nem szól a fáma arról, hogy mi van akkor, ha enyhe, de borús időjárásra cammog ki a medve? Az árnyékát ugyan nem fogja meglátni, viszont a zimankó, a csípős szél sem lesz jelen. Nos, talán erre az eshetőségre még senki nem találta meg a választ.
Szintén az időjósláshoz kapcsolódik egy ma már alig ismert, Bátorkeszi közégből fennmaradt, csupán a népi emlékezetben élő mondás. Fél évszázaddal ezelőtt a faluban úgy mondogatták, ha február 2-án a templomban a miséző pap fejére sült a nap, akkor hosszú lesz még a tél, ha viszont borús az idő, rövidesen beköszönt a tavasz.
Így aztán a falu népe, aki a tél derekától már folyamatosan jó időért fohászkodott, ezen a napon azért könyörgött, nehogy odatévedjenek a plébános úr fejére a nap sugarai. Ehhez jó tudni, hogy a szentmise általában reggel, vagy délelőtt volt, és a templom egyik keleti ablakából a fény éppen az oltárra esett.
A naphoz fűződő időjóslásokon túllépve nézzük e dátumhoz kötődő egyházi ünnepet, ami semmilyen összefüggést nem mutat a fenti népi hiedelmekkel.
A február 2-án tartandó Urunk bemutatása ünnepének magyar népi elnevezése Gyertyaszentelő Boldogasszony.
A bibliai történések szerint Szűz Mária negyven nappal Jézus születése után bemutatta gyermekét a jeruzsálemi templomban. ( A szülést követő hathetes gyermekágyas időszak elteltével.) A szokásoknak megfelelően Mária és József két gerlicét, vagy egy pár galambfiókát ajánlott fel áldozatként, és Jézust, mint elsőszülött fiút, az Úrnak szentelték. A szertartáson jelen volt az agg Simeon is, akit nagy öröm töltött el, mert felismerte a kis Jézusban az üdvösség hozóját, a világ világosságának nevezve őt. Karjába vette a kisdedet és hálaéneket zengve áldotta az Istent, hogy megérhette ezt a napot.
„25Íme, volt Jeruzsálemben egy Simeon nevű igaz és istenfélő ember. Várta Izrael vigaszát, és a Szentlélek volt rajta. 26Kinyilatkoztatást kapott a Szentlélektől, hogy addig nem hal meg, amíg meg nem látja az Úr Fölkentjét. 27A Lélek indítására a templomba ment. Amikor a szülők a gyermek Jézust bevitték, hogy a törvény előírásának eleget tegyenek, 28karjába vette és áldotta az Istent ezekkel a szavakkal:
29„Most bocsásd el, Uram, szolgádat, szavaid szerint békében, 30mert látta szemem üdvösségedet, 31melyet minden nép színe előtt készítettél, 32világosságul a pogányok megvilágosítására, és dicsőségül népednek, Izraelnek.” ( Lukács, 2.fejezet 25- 32)”
E bibliai történés kapcsán vált a gyertya szimbólummá, mint az isteni világosság tárgyi megjelenítése. Urunk bemutatásának ünnepéhez kötődően így alakult ki a gyertyaszentelés szertatása, s az ünnepet a népnyelv Gyertyaszentelő Boldogasszonynak nevezi.
A szentmisék könyörgő részében a fenti bibliai eseményekhez kötődően ma is így fohászkodunk:
„Mindenható örök Isten, egyszülött Fiadat ma emberi testünk valóságában mutatták be templomodban. Tisztítsd meg szívünket, hogy méltók legyünk egykor mi is megjelenni előtted. A mi Urunk Jézus Krisztus, a te fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten, mindörökkön örökké. Amen.”
A templomi szertartásokban, valamint a magyar népi hagyományokban a szentelt gyertya végigkíséri az ember életét. Gondoljunk csak a keresztelőre, az elsőáldozásra, de a temetésre is. A megszentelt gyertya lángja elődeink életében ott fénylett a betegágyak mellett és a haldokló ágya mellett, hogy elűzze a rosszat, segítse a gyógyulást, vagy világítsa meg az utat a távozni készülő lélek számára.
Mindezeken túl a mindenszentek és a halottak napján, vagy bármikor, ma is, a temetői látogatások alkalmával, ha gyertyát gyújtunk, így fohászkodunk: „Adj Uram, örök nyugodalmat neki, és az örök világosság fényeskedjék neki.”
A gyertya lángja természetesen jelen van örömeinkben is, hiszen ott fénylik a családok ünnepi terítékein, ott van az adventi koszorún, és a karácsonyfa díszes, zöldellő ágain.
A gyertyafény üzenete minden ember számára, hogy ne adjuk fel a küzdelmet a sötétség, a rossz erők ellen, mert egyetlen gyertya fénye is megtöri a sötétség hatalmát.
Buday Mária
Felhasználva: a Magyar Katolikus Egyház oldala, Biblia – a Szent István Társulat kiadásában
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
