A Felvidék szülöttére, Fadrusz János magyar szobrászművészre emlékezünk, aki lakatosinasból vált a 19. századi magyar történeti szobrászat egyik legnagyobb alakjává, és akinek remekművei megtalálhatóak a történelmi Magyarország területén.
Fadrusz János 1858. szeptember 2-án született Pozsonyban, a Magyar Királyságban. Szülei egyszerű emberek voltak, édesapja, id. Fadrusz János Morvaországból bevándorolt gazdálkodó volt, aki egy helybeli vincellér lányát, Ebinger Terézt vette feleségül. János a házaspár első gyermekeként jött a világra. Gyermekkorában semmivel sem tűnt ki a többi gyermek közül, tanulmányi eredményei is messze elmaradtak szülei várakozásától. A fizikailag erős, de gyenge szellemi képességű fiút apja lakatosinasnak adta. A lakatosműhelyben sorozatban gyártották a divatos díszmunkákat. Díszes vasrácsokat, kapukat, lámpatartókat készítettek. A fiatal inas hamar kitűnt szorgalmával és kreatív képességeivel, melyre az iparos iskola rajztanára is felfigyelt, aki nyomban felismerte tehetségét és biztatta képességei kibontakoztatására. Munkáival egyre inkább elbűvölte környezetét és segédvizsgájára olyan remekmívű vasrácsot készített, hogy a lakatoscéh mesterei a segédlevél mellé egy aranyérmet is átnyújtottak neki.
Ismerősei, barátai mind sikeres jövőt jósoltak a jó kezű lakatoslegénynek, ő azonban többre vágyott. Szülővárosának utcáit járva sokszor megcsodálta az épületek szobordíszítéseit, nemkülönben Georg Raphael Donnernek a Szent Márton-dóm főoltárát díszítő lovas szobrát és elhatározta, hogy egykor majd ő is ilyen remekműveket fog alkotni. Szülei azonban nem rendelkeztek megfelelő anyagiakkal ahhoz, hogy magas színvonalon taníttassák. Fadrusz tehát ügyességét kamatoztatva fából különféle használati tárgyakat kezdett faragni, kezdetben otthon, majd 1875-től egy zayugróci (község a Trencséni kerületben) fafaragóműhelyben. Katonaideje egy részét Prágában töltötte, ahol megcsodálhatta a város híres szobrait, épületeit. A katonaság után porcelánfestéssel is megpróbálkozott és ezt is oly tökélyre vitte, hogy a herendi porcelángyár magas fizetést ígérve el akarta csábítani. A fiatalember azonban másra vágyott. Gipszszobrok készítésével próbálkozott és 1883-ban egyik ilyen munkáját bemutatta a pozsonyi Hummel szoboralap javára rendezett kiállításon. Műve itt tűnt fel Tilgner Viktornak (1844 – 1896), a bécsi akadémia szobrásztanárának, aki rögtön felismerte az ifjú tehetségét. Tilgner elismerő szavainak hamar híre ment a városban és ennek nyomán a pozsonyi Takarékpénztár vezetősége úgy döntött, hogy ösztöndíjjal támogatja Fadrusz taníttatását, de kikötötte, hogy Tilgner műtermében kell tanulnia.
Fadrusz már az első időszakban kivívta mestere elismerését. Hogy szorult anyagi helyzetében pénzt is keressen, portrékat készített ismerőseiről és tehetősebb polgároktól fogadott el megrendeléseket. Különösen szülővárosának polgárai igyekeztek így támogatni tehetségének kibontakozását. Igazából azonban mindig nagyméretű szobrok elkészítésére vágyott és ehhez Tilgner műtermét nem tartotta megfelelőnek. Ezért rövidesen Edmund von Hellmert (osztrák szobrász 1850–1935) választotta mesterének, akinek művészetét sokkal közelebb érezte magához. 1890-ben Szabin nők elrablása című művére akadémiai pályadíjat kapott. Bécsben fejlődött ki személyisége, itt a német környezetben vált szenvedélyes hazafivá is, akit megragadott a múlt nagy magyarjainak személyisége, mely rányomta bélyegét későbbi művészetére. Itt ismerte meg feleségét, Deréky Annát (1872–1950), képzőművészt, aki az életben hű társa, művészetében pedig értő kritikusa volt.
Fadrusz 1891-ben elkészítette vizsgamunkáját, melyhez a kereszten függő korpusz témáját érezte megfelelőnek. Mikor modelljei már nem bírták, magát kötöztette keresztre, hogy tanulmányozhassa a szenvedő emberi test anatómiáját és minden részletét. Az elkészült mű nemcsak művésztársait ejtette ámulatba, hanem mesterét, Hellmert is. A feszület az 1892–93. évi Országos Képzőművészeti Kiállításon a Műcsarnok fő helyén, a bejárattal szemben kapott helyet és a látogatók a csodájára jártak. A mű, amely a kiállítás nagydíját kapta, mind a szakma, mind a műkedvelők körében egy csapásra ismertté tette. A mű annyira kedvelt lett, hogy másolatai az ország különböző részeibe kerültek: Pozsonyba, Budapestre, Szegedre, Gödöllőre, de még az angliai Exeterbe (város az Exe folyó partján) is. Halála után ennek bronz másolata került később a művész sírja fölé a Kerepesi temetőben.
A művész Mária Terézia magyar királynő alakját választotta, azt a pillanatot, amikor a pozsonyi országgyűlésen a magyar főnemesség védelmezőn állt Mária Terézia mellé. A főalak egy kétszeres életnagyságú lovas szobor, melyen a királynő méltóságteljesen ül a lován, két oldalán egy-egy magyar főúr alakja, amint védelmezőn állnak mellette. A szobrot 1897. május 16-án avatták fel Pozsonyban és szépségének csakhamar híre ment, a korabeli sajtó is hosszasan méltatta. Fadrusznak ez az első nagy mesterműve nem maradt fenn, mert 1921. október 26-án a Csehszlovák Légió katonái a felismerhetetlenségig összetörték.
A szobor átütő sikere végleg meghozta a hírnevet Fadrusznak és végre jelentős anyagiakhoz is juttatta. Budapestre költözött és csakhamar megépítette korszerű műtermét és villáját a Naphegy déli lejtőjén. A mester időközben újabb nagy megbízáshoz jutott. Kolozsvár városa ugyanis már régóta tervezte egy Mátyás-emlékmű felállítását. A mű elkészítésére kiírt pályázat első díját neki ítélték. A szobor a nagy királyt abban a pillanatban ábrázolja, amikor egy vár bástyájáról harci ménjén ülve győztes hadaira tekint. Arcáról erő és fenség sugárzik. A szobor talapzata mellett állnak a fekete sereg vezérei: Magyar Balázs, Kinizsi Pál, Szapolyai István, Báthory István. A mű gipszmodelljét 1900-ban bemutatták a párizsi világkiállításon, ahol a több száz szobor között, a kiváló kortársainak és vetélytársainak, a nemzeti szobrászat megteremtőinek, Zala György és Strobl Alajos szobrászművésznek a műveivel együtt, a kiállítás Grand Prix elismerésével jutalmazták. A bronzszobrot 1902-ben avatták fel fényes ünnepségek közepette Kolozsvárott.
A Mátyás-szoborral szinte egy időben avatták fel Fadrusz harmadik nagy művét, a Wesselényi-emlékművet Zilahon. Az emlékmű az 1838-as nagy pesti árvíz hősét, a nép barátját, a harcos szellemű reformkori politikust ábrázolja, amint a lépcsős talapzatról lelépve az előtte álló jobbágy szemébe nézve annak vállára teszi a kezét. Az emlékművet 1935-ben a románok eltávolították, talapzatát szétverték, de Észak-Erdély visszacsatolása után 1942-ben sikerült eredeti állapotában visszaállítani és ma is ott látható.
Fadrusz még egy nagy megbízást kapott, Tisza Lajos szegedi emlékművét kellett elkészítenie, de a mester ebből már csak a főalakot alkothatta meg.
Ugyancsak tervezett egy monumentális emlékművet Erzsébet királynéról, de ennek megbízását nem sikerült megszereznie. A sikertelenség valósággal letaglózta, egyre súlyosabban jelentkezett tüdőbaja is, és ágynak esett. Miközben a betegség elhatalmasodott rajta, ő még egyre tervezgetett. Számos nagyszerű megbízása volt még egyebek mellett Kecskemét városától Kossuth- és Rákóczi-szoborra, a budapesti bazilikába Szent István-szoborra, Csatádra Lenau-emlékműre.
Elhatalmasodó betegségére Stószfürdőn, majd egy pesti magánszanatóriumban keresett gyógyulást. Tervei megvalósítását megakadályozta korai halála, amikor 1903. október 25-én, 45 éves korában visszaadta lelkét a Teremtőnek.
Forrás: Wikipédia
(Berényi Kornélia)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
