Richard Rohr ferences rendi pap írt először erről az egyik férfikönyvében, hogy amikor terjesztjük a kereszténységet, akkor vállalnunk kell a sebezhetőséget és nyitottnak kell lennünk, mások véleményére, ha ez elítélő, vagy elutasító, esetleg bántó is. Azóta megtanultam, hogy ez minden gondolat terjesztőjére igaz.
Férfiigazságokat terjesztek, a férfiáldozatokért állok ki az utcára, a férfiak életét kutatom. Egyszer egy feminista szemléletű írónő, aki a Blikkben azért szerepelt, mert náluk ő a családfő, elismert, hogy hitelesen képviselem az ügyet, az ügyemet, az ügyünket.
Meggyőződésem, hogy azért kaptam ezt az elismerést tőle, mert sértődés nélkül tudtam kezelni a többi haladár és emancipált nő reakcióját arra a tényre, hogy férfimozgalmár vagyok. Volt aki ugratni kezdett, hogy biztos a macsóság a menő nekem, volt aki közölte, hogy miután beleolvasott a férfiakról szóló könyvembe, a sarokba vágta dühében, más “csak” elfogadta ajándékba és aztán nem teljesítette egyetlen kérésemet, hogy írjon róla pár sort a Facebook oldalán.
Meglep amikor mások másképp állnak a férfimozgalomhoz, mint a bizalom érzésével, de ezt is meg tudom érteni. A világ is és mi, mozgalmárok is tehetünk erről. Meg hát ilyen az Élet. Sokfélék vagyunk, sokféle nézőponttal.
Szimpátiát kelteni az iránt, amit képviselünk viszont meggyőződésem szerint csak úgy lehet, ha el tudjuk fogadni a nemtetszést, a kritikát is. Nem kell egyetérteni, és nincs igazuk azoknak sem, akik ösztönösen úgy vélik, hogy a másik személy, a kívülálló hitelesebben formál róluk véleményt, mint ők sajátmaguk. Nem kell mindent elhinni, amit mások mondanak rólunk. Hiszen a másik ember véleménye sem tiszta, szűrőkön megy keresztül, amelyek anélkül torzítanak a valóságon, hogy azt észrevenné, belátná. Ám mégis – fogadni kell tudni a másik személyét úgy, amint van. Ekkor, ebben az elfogadásban érezhet rá arra, hogy nem vagyok, vagyunk ellenségesek vele, nem akarunk lenyomni semmit a torkán.
Egy alkalommal egy, a férjétől sokszorosan sebzett nővel beszélgettem a férfimozgalomról. Bántónak érezte, hogy ilyen egyáltalán van, hiszen benne az a kép erősödött meg, hogy a férfiak kényurak, azt tesznek amit akarnak, nincsenek tekintettel másokra, főleg nem az érzéseikre. Rögtön úgy vélte, én biztosan ezt az attitűdöt akarom erősíteni a világban. Annyira jutottam vele, hogy elmondhatta a még mindig érzett haragját és megbántottságát. Azzal búcsúzhattam tőle, hogy egy férfimozgalmár is megértheti őt, a sebzett nőt, bár ő elítéli zsigerből azt, amit én képviselek (mert nem ismeri és nem is akarja megismerni, a megismerés túl fájó emlékeket szabadít fel benne).
Meg kell tudniuk másoknak érintenie minket lelki értelemben.
Persze van helye az óvatosságnak, amikor valaki csak támadási felületet keres rajtunk, nem kell ezt kiszolgálni. A legtöbb ember azonban jól reagál a nyitottságra és közelebb kerülhet ezáltal ahhoz, amit képviselünk. Ez pedig szerintem a következő: a férfiak alapvetően jók, értékesek, és építik a világot, benne a családjukkal; szeretetet és nem múlandó sikert akarnak elsősorban, és szívesen hoznak áldozatot mindazokért, akiket a sajátjaikként fogadnak el.
Hosszú menetelés ez a kulturán keresztül, a kapcsolatokon és a közbeszéd formálásán át, de megéri, mert férfiak és nők élete válik végül teljesebbé így.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
