Sokan voltak és vannak ma is, kik úgy állítják be a magyar történelmet, mint bukások sorozatát. Természetesen nekik ez érdekükben áll. Nekünk viszont az áll érdekünkben, bizonyítsuk ellenkezőjét, és nem is vagyunk azért oly’ nehéz helyzetben. Csupán elő kell vennünk néhány dicsőséges eseményt, melyek immár több mint ezer év távlatából is büszkeséggel tölthetnek el minket. Nyúljunk vissza 907-hez.
Abban az időben, mikor honfoglaló eleink megérkeztek a Kárpát-medencébe, kissé kaotikus volt a látkép. Lényegében a terület senkié sem volt, valójában nagyon sokan tartottak volna rá igényt. A IX. században belviszályok, frank és bolgár támadások következtében széthullott a medencét addig stabilan uraló avar állam, de egyik szomszéd sem volt olyan erős, hogy stabilan megvesse itt a lábát. Nyilván ismerjük a „kettős honfoglalás” elméletét is, hogy azért tudtak őseink könnyedén benyomulni a Kárpát-medence nagy részébe, mert kvázi rokonok várták őket. A lényeg azonban most azon van, hogy az ellenérdekelt feleknek nagyon nem tetszett az itteni jelenlétünk, az, hogy a magyarság belépett Európa történelmébe.
A keleti frankok is hamar rájöttek, hogy tőlük keletre igencsak erősödő, stabil állam van kialakulóban. Mindezért 907-ben a kor legjobban felszerelt és legnagyobb létszámú serege indult a Duna mentén. Nem kerteltek, a célt IV. (Gyermek) Lajos keleti frank király így fogalmazta meg: „decretum… Ugros eliminandos esse”, azaz „elrendeljük… hogy a magyarok kiirtassanak”.
(A teljes latin nyelvű idézet esetében nem eldöntött, hogy Bajorországból való kiirtásról vagy eltávolításról szól az eredeti szöveg, amelyet 1522-ben jegyzett le a szakértőnek számító Johannes Aventinus: „Ibi decretum omnium sententia Ugros Boiariae regno eliminandos esse”. Ez természetes a csata dicsőséges mivoltán és azon, hogy a későbbi évszázadokban is védekeznünk kellett a Kárpát-medencére szemet vető szomszédok ellen, nem változtat semmit. A kiszorításunkra tett törekvések pedig azóta sem szűntek meg… – a szerk.)
A három részre tagolódott had egyik fele a Dunán hajózott, míg a másik kettő déli, illetve északi partszakaszon haladt, bár elég nehézkesen. A számukra ez végzetes hibának bizonyult, hiszen ezzel önmagukat vágták három különböző részre. Árpád népének, mint kiváló könnyűlovas csapatoknak nem okozott gondot a gyors helyváltoztatás, akár a folyón való átúsztatás sem. Egy darabig taktikai okokból talán hagyták is jönni a frank csapatokat, majd július 4-én Pozsony környékén egy brutális rohammal megsemmisítették a déli hadoszlopaikat, és felgyújtották a Dunán állomásozó hadtáposokat is. A folyó túlpartján lévő frankok tétlenül voltak kénytelenek nézni sajátjaik vesztét, képtelenek voltak az átkelésre. De ezzel még nem volt vége, a magyarok az éj leple alatt átúsztak, reggel pedig teljes erőből nekitámadtak a maradék ellenségre is.
A Sváb évkönyv így örökítette meg az eseményeket:
A bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Liutpold herceget megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták. A bajorok teljes hadseregét megsemmisítették a magyarok.
Sőt, a dicsőséges győzelem után a magyar határt kitolták egészen az Enns folyóig, s bár kisebb helyi jellegű összecsapások még előfordultak, nagyobb léptékben egészen 123 esztendőn át senki nem merészelt a magyarokra támadni, ellenséges haderő magyar földre nem lépett. Elindultak tehát azért, hogy kiirtsák a magyarokat. Igen súlyos hiba volt, amiért nem kevés árat fizettek. Sőt, a következő évben már Svábföldön jártak magyar lovasok, 909-ben Bajorországban, a 910-es években pedig már a Rajnán túli területeken. A magyarokat nem sikerült kiirtani, a szomszédos nagyhatalomnak már nemcsak azt kellett elfogadnia, hogy a Kárpát-medencében megváltoztak a viszonyok, hanem be kellett rendezkednie az önvédelemre.
Nehéz megállapítani, valóban ez volt-e a magyar történelem legnagyobb győztes csatája, mert ez meglehetősen szubjektív értelmezésekre vezethet minket, azt viszont minden további nélkül kijelenthetjük, őseink ezzel vívták ki végérvényesen helyüket Európában, abban az Európában, melyben mi képviseltük egyedüliként az egykori sztyeppei népek harcmodorát, kultúráját és örökségét.
És mi még mindig itt vagyunk, és maradunk is, akár tetszik ez valakiknek, akár nem. Voltunk, vagyunk, leszünk! Dicsőség, tisztelet és hála a pozsonyi csata hőseinek!
Lantos János – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
