Varga László, a váci székesegyház karnagya tavaly ünnepelte negyvenéves papi és ötvenéves kántori szolgálatát. A főként karnagyként és újságíróként ismert egyházzenésszel, zeneszerzővel, pedagógussal papi és zenészi hivatásáról beszélgettünk, ugyanakkor rácsodálkozhattunk kevésbé ismert kórházlelkészi szolgálatának szépségére is.
– Színes papi életpálya áll Ön mögött: huszonöt éve az Országos Magyar Cecília Egyesület igazgatója, húsz éve dolgozik a Magyar Katolikus Rádióban és számos más katolikus médiában. Láthattuk vezényelni az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus és Ferenc pápa budapesti látogatásának szentmiséin. Hogyan indult a papi hivatása?
– Apai ágon felvidéki származásúak vagyunk, anyai ágon dunántúliak, 1964-ben mégis Felsőgödre költöztünk. A Gondviselés szerepét látom ebben, mert ott olyan emberekkel ismerkedtem meg, akik a papi, a zenei, sőt az újságírói hivatás tekintetében is a példaképeimmé váltak, és meghatározó indítást adtak a későbbi életemre nézve. Kiváló lelkipásztoraink voltak, mint például Bartos Márton és Szűcs Ferenc atya, Tomka Ferenc atya, aki később a teológián is a tanárom volt, Süveges István atya, Rumi Tamás karmelita, illetve Németh Tibor jezsuita szerzetes. Az utóbbi hat évig börtönben ült, és mivel papi működési engedélyt nem kapott, kántorként dolgozott különböző településeken. Később Bánk József érsek atya jóvoltából bekerülhetett a Váci Egyházmegye papjai közé, így helyezték Felsőgödre káplánnak. Ő kérdezte meg tőlem először, hogy nem szeretnék-e pap lenni. A felsőgödi plébánián elhangzó kérdés nagyon meglepett. Hirtelen azt válaszoltam: nem, erre még nem is gondoltam soha. Mivel azonban ministránsként az oltár közelében tevékenykedtem, a szívemben már rejtett vágyakozás volt a papság iránt.
– Hihetetlen, hogy fél évszázados kántori múltra tekint vissza. A gyermekkorában gyökerezhet ez.
– Németh Tibor atya tizenkét éves koromban elkezdett tanítani orgonálni, mert látta, hogy a keresztanyámtól karácsonyra kapott kis játék zongorán ügyesen játszom karácsonyi énekeket. Nyolcadikos voltam, amikor Szakál László tanár úrral együtt, aki Felsőgödön az énektanárom volt, a budapesti kántorképzőbe irányítottak. Ott aztán a zenei mellett a papi hivatásom is megerősödött. Nagyszerű tanárok tanítottak, közülük többen még Kodály munkatársai voltak, és az 1950-ben megszüntetett zeneakadémiai egyházzenei tanszéken oktattak, mint például Csorda Romána és Bors Irma vincés nővérek vagy Gergely Ferenc tanár úr. Kozma Imre atya liturgikát tanított nekünk. Nagyon szerettük fiatal, dinamikus egyéniségét. Tardy László a karvezetéstanárom volt. Akkor még nem tudtam, milyen erős hatással lesz a személye az életemre. Emberi, szakmai, baráti, lelki támogatása a mai napig kísér. Tizenhat éves koromban fejeztem be a kántorképzőt.
– Említette, hogy ezekben az években a papi hivatása is megerősödött.
– A tanáraink Istennek adott élete átsugárzott mindenen. A kántorképzőt 1950-ben, a szerzetesrendek feloszlatása után főként azért hozták létre, hogy a szerzetesek zenét tanuljanak, és legalább kántorként templom- és egyházközelben maradhassanak. A hetvenes években is még százhúszan-százharmincan tanultunk a budapesti intézményben. Megismertem Kósa Ferenc atyát, Bucsi László atyát, Werner Alajos atyát, őt később még jobban a váci kántortovábbképzéseken.
– Egyértelműnek érezte Isten hívását?
– Újpestre jártam számítástechnikai szakközépiskolába, ott érettségiztem. Komoly dilemmát jelentett számomra, amikor döntenem kellett arról, hogy a Zeneakadémiára jelentkezzek és hivatásos zenésznek menjek, vagy szemináriumba vonuljak és pap legyek. Nagy érzelmi vihart okozott bennem, hogy ha pap leszek, hogyan válok majd meg a zenétől, amit annyira szeretek. Végül úgy határoztam: pap leszek. Jelentkeztem, és a megyéspüspököm az egri szemináriumba küldött. Az elöljáróim azonnal felfedezték a bennem rejlő zenei képességeket, és megbíztak azzal, hogy cantus magisterként minden vasárnap vezényeljem a kispapok negyventagú kórusát a bazilikában a tíz órai konventmisén. Ez így is volt öt éven át. Bánk József érsek atya és Bosák Nándor spirituálisom arra bátorítottak, hogy fogadjam meg, amit Werner atya mondott nekem tizenhat éves koromban:
Soóky István mellett, aki az egri szemináriumban az énektanárom volt, felkarolt és tanított Simon Sándor atya is, az egri bazilika karnagya és Kiss Kálmán, a templom orgonaművésze. Rédei Margit vincés szerzetesnővér, az egri bazilika gyermekkórusának vezetője édesanyám mellett édesanyám volt az egri évek alatt. A kórussal végzett munka és a tanáraim folyamatos támogatása felért egy konzervatóriummal. Amiről lemondtam, azt a Jóisten többszörösen adta vissza: a későbbi életem során is mindig zenei pályára állítottak rá a főpásztoraim.
– Miként emlékszik vissza a szentelésére negyven év távlatából?
– Bánk József érsek atya kilencünket szentelt pappá a váci székesegyházban. Még csak huszonkét éves voltam, az egyházjog szerint ilyen fiatalon nem szentelhettek volna, így Rómából engedélyt kellett kérni. Óriási tömeg gyűlt össze a székesegyházban, úgy éreztem, mintha nem is a földön, hanem egy másik világban járnék. Ugyanakkor volt bennem józanság is, mert újra döntést kellett hoznom arról, hogy lemondok a zenéről. A szentelés előtt ugyanis az Egri Főegyházmegye akkori helynöke felajánlotta nekem az egri bazilika karnagyi státusát, bizonyos feltételekkel. Az ajánlatát nem tudtam volna tiszta lelkiismerettel elfogadni. Azt választottam, hogy káplán leszek a Váci Egyházmegyében, egy kis faluban.
– Hogyan indult a papi szolgálata ilyen fiatalon?
– A papszentelésem után három évig káplánkodtam, két évig Kartalon, egy évig Turán. Mind a két helyen szerveztem vagy vezettem kórust is. Kartalon a plébánosom kórházba került, így hatszáz gyereket egyedül tanítottam hittanra mindenféle pedagógiai gyakorlat és tapasztalat nélkül. Arra próbáltam hagyatkozni, minket hogyan tanítottak a hitoktatóink, hogyan szerveztem kórust és zenekart Felsőgödön tizenhat évesen, és miként vezettem a kispapok kórusát. Kisebb-nagyobb botladozásokkal, de annál nagyobb lelkesedéssel tanítottam a gyerekeket. Következetes voltam, és igyekeztem szigorú lenni, már amennyire egy huszonkét éves fiatal képes erre. Később Turán már ezerkétszáz gyereket tanítottunk ketten az akkori plébánosommal. Az ifjúsági hittan és a kórus mellett persze volt jegyesoktatás és sok temetés is.
– Az első években mi állt a szolgálata középpontjában?
– Mindig úgy gondoltam, hogy a pap számára a legfontosabb a szentmise szolgálata és a közösségi élet alakítása, a krisztusi életformára és a szentségi életre nevelés. Kartalra kerülve tudtam, mit jelent az elsőpéntek, hogy aki kilenc egymást követő elsőpénteken szentségekhez járul, az nem hal meg szentségek nélkül, de úgy gondoltam, ez valami népi jámborság lehet. Mindjárt az első éjszaka – még ki sem csomagoltam, a dobozok között, egy gumimatracon aludtam – éjjel fél háromkor kopogtatnak az ablakomon. Beteghez hívtak. Fölvettem a reverendát a pizsamára, magamhoz vettem az Oltáriszentséget. Egy idős néni ágyához vezettek.
A lánya kikísért az utcára, és utánam szólt: „Atya, tudja, anyám elsőpéntekes volt.” [Elsőpéntekes: a plébániához tartozó hívő, aki betegsége vagy idős kora miatt nem tud misére járni. Őket havonta, általában elsőpénteken felkeresik a lelkipásztorok otthonukban, és elviszik számukra az Oltáriszentséget – a szerk.] Onnantól kezdve meg voltam győződve arról, hogy az elsőpéntek igaz, valóság, tényleg „működik”. Másnap reggel a plébánosom azt mondja: osszuk be a feladatokat, meg kellene látogatni néhány elsőpéntekest a községben. Nyolcvanan voltak. Ha ezt az első élményt, ami a Kegyelem, a Gondviselés műve volt, nem élem át, talán nem lett volna elég motivációm arra, hogy minden elsőpénteken elvigyem az Oltáriszentséget negyven beteghez, biciklivel.
– Harmincnyolc éve van Vácon. Hogyan került ide?
– Bánk érsek atya egyszer hívatott, és közölte velem, hogy ki akar küldeni Rómába, a Szent Cecília Akadémiára, kezdjek el olaszul tanulni. Közben azonban elkövetkezett a szerzetesrendek visszaállításának időszaka. Huszár Dezső atya harminckét évig volt székesegyházi karnagy Vácon, ő lett a kapucinus rend magyarországi tartományfőnöke. A feladata az volt, hogy helyreállítsa a kapucinus rendházakat és közösségeket. Dezső atya gyermekkoromtól fogva ismert mint felsőgödi kiskántort, ő ismertetett meg Werner Alajos atyával, Bárdos Lajossal, Halmos Lászlóval. Szerette volna átadni nekem a karmesteri pálcát. Az érsek atya elfogadta ezt a kérést, és harmincnyolc évvel ezelőtt Vácra helyezett. Marosi Izidor püspök atya pedig kinevezett a váci székesegyház karnagyává, és megbízott az akkori nagy Váci Egyházmegye területén a kántortovábbképző körzetek működtetésével. Kecskeméten, Hatvanban, Újpesten és Vácon, négy körzetben szerveztem meg évente négy-négy alkalommal a kántorok továbbképzését.
– Akkortól már a zenei szolgálat töltötte ki a mindennapjait?
– A karnagyi munkámmal párhuzamosan kórházlelkész is lettem Vácon.
Mentem szobáról szobára, kezdtem az ötödik emeleten, szívemre szorítva a szentségi Jézust. Heti két napot töltöttem a kórházban. Sokakhoz nem csak papként mentem. Mivel nem volt hozzátartozójuk, én vittem nekik egy kis kekszet, üdítőt. Néha tanúja voltam egy-egy ember halálának, én fogtam le az elhunyt szemét, és borítottam rá a szemfödelet. Huszonöt éves fiatal papként ez nagyon kimerített az első hetekben, hónapokban. A kórházból hazaérve néha hanyatt feküdtem a szőnyegen, hogy feldolgozzam, amit láttam. A kegyelem működését azonban sokszor megtapasztaltam.
– Biztosan gyógyulásokat is átélt a sok haláleset mellett.
– Voltak különleges lelki és testi gyógyulások is. Amikor egy fogorvos már az utolsó óráit élte az intenzív osztályon, a fia, Marcell, akit tizennyolc éves korában kereszteltem, a szent életű karmelita Marcell atya fényképét tette az édesapja éjjeli szekrényére, és az ő közbenjárását kérte. Én is kötődöm a karmelitákhoz. A papként negyven éven át villanyszerelőként dolgozó Rumi Tamás, egykori karmelita provinciális volt a lelkiatyám hatéves koromtól fél évszázadon át. Az intenzív osztály főorvosa azt mondta, hogy reggelre elveszítjük a beteget. Három hétre rá egyszer arra jártam, ahol laktak, és láttam, hogy fát vág az udvaron. Természetesen érdeklődtem, mi történt: „Elemér, te élsz?” Azt mondta, valahogy megfordult a dolog. Ateista volt egyébként, nem hitt Istenben. A fia, Marci mesélte, hogy reggel mutatta az apjának Marcell atya fényképét, ő meg azt mondta neki: hagyj már engem békén, egész éjjel ez a férfi üldözött álmomban. Elmentem ezért Takács Nándor püspök atyához Székesfehérvárra, aki biztatott, hogy írjuk le ezt az esetet Marcell atya boldoggá avatási ügyéhez.
– A váci Piarista Gimnáziumban is tanított. Mit jelentett önnek az iskolai énekoktatás?
– Papi életem folyamán mindvégig tanár voltam, hitoktató, majd zenepedagógus. A rendszerváltozás után újraindult Vácon a piarista rendház, egy évvel később a noviciátus, majd két osztállyal a gimnázium. Jelenits István volt akkor a tartományfőnök, Kővári Károly atya az igazgató, Pázmándy György atya a novíciusok elöljárója, én pedig az énektanár. Segített, hogy mindig foglalkoztam középiskolás korosztállyal. Tizenhat éves koromban Felsőgödön, amikor lehetetlenné vált a plébánián az ifjúsági hitoktatás, mert a plébánost megfenyegette az Állami Egyházügyi Hivatal, otthon, a szüleimnél, az akkori Vorosilov utcában magunknak tartottunk ifjúsági hittant. Többen papok lettünk ebből az illegálisan működő csoportból. A váci Piarista Gimnáziumban számomra hitéleti nevelésnek számított a zenepedagógiai oktatás. Alapvetően fontosnak tartottam, hogy ne csak tanítsam a középiskolás fiatalokat, hanem kialakuljon közöttünk a személyes barátság, a közvetlenség. Nyolc évig dolgoztam a gimnáziumban, s ezzel párhuzamosan harmincegy éven át a piarista, és közben kilenc évig az egyházmegyés kispapokat is tanítottam.
Öröm számomra, hogy mindenkivel közvetlen, jó baráti kapcsolatba kerültünk. Ez valószínűleg azoknak az atyáknak és tanároknak az érdeme, akik annak idején fiatal vagy kispap koromban a kántorképzőben, a karnagyképzőben vagy a Zeneakadémián engem tanítottak. Az ő példájuk erősen hat: negyven év papság után is arra gondolok, hogyan kezelné az adott pedagógiai helyzetet Bárdos tanár úr, Werner atya vagy Tardy karnagy úr, aki hősies fokon gyakorolta egyebek mellett a türelem erényét is.
Fotó: Lambert Attila
Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. január 28-i számában olvasható.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
