Vadászterületem várostáblától várostábláig tart, s bár a település határai nem a lakott rész végét jelző feliratig tartanak, azon túl már nem sok a látnivaló. Mező, néha legelésző juhnyájjal, ilyenkor, nyár közepén kopár szík, az állatok hátrahagyott maradékaival. Persze, lehetne gombászni is, a legelő kitűnő táptalaj csiperkének, fűgombának, pöfeteg is akad ott, a majd minden napi eső gondoskodik róla, hogy bőséges legyen a természetnek ajándéka. Bokros, ciheres részek is akadnak a határban, ott sincs sok látnivaló, azt a néhány madarat meg, mely ezekben keres búvó- vagy fészkelőhelyet, minek megzavarni? És persze: erdők. Na, oda végképp nincs amiért bemenni, hacsak hűs árnyékért nem, de akkor is inkább becsukott szemmel, mert amit a városlakó kihord a közeli rengetegbe, attól a természettisztelő ember vérnyomása ugyanvalóst magasra ugrik, szédülni kezd és – hiába az árnyék – izzadni, no meg rossz gondolatai is támadnak, melyek olykor hangosan is kibuggyannak száján, és olyankor az erdő csendje elillan, a varázs szertefoszlik, és marad a pőre, csúnya, szemetes valóság.
A Gémvára melletti erdőbe mégis belopakodtam minap. Csak úgy, mint aki nem is nézelődni megy be a fák közé, hanem csak céltalan bolyongani. Medvétől nem kellett tartanom, csendes, egyenletes kolompszó hívogatott be a katonás sorban álló fák közé, miután szemem hozzászokott a félhomályhoz, meg is láttam a csengettyűk viselőit: egyikük búsan lógatta fejét, a másik kettő csak bámult mélán, ha orrcimpájuk nem mozdul időnként, akár szobornak is vélhettem volna őket. Illedelmesen köszöntöttem őket nyelvükön, válaszoltak is rá halkan, aztán többet nem vettünk tudomást egymásról: ők folytatták déli sziesztájukat, én elkezdtem nézelődni. Csodálatos módon ebben az erdőben alig-alig látni civilizációs szemetet, talán, mert nemrég még őr tanyázott a közelében, talán, mert a városlakók tudják: emlékerdő ez, s mint ilyen, kiemelt tiszteletet érdemel. Bár az, hogy a Gémvára melletti facsoportot ki és mi célból ültette, a helyszínen nem derül ki: csupán egy megkopott tábla ad némi fogódzót: ha az ember nagyon közel megy hozzá, még ki lehet silabizálni egykori feliratát.
Ha a helyszínen nem talál a kíváncsiskodó elég információt, hát előveszi a kisokost. Én a Háromszék böngészőjét nyitottam meg, derengett, hogy lapunk többször is írt az emlékerdőről. Az első találat 2009-be röpített vissza, a tudósítás arról szólt, hogy az év júniusában új táblát állítottak fel a „Mikes-emlékerdő” szélén (ennek maradványa csúfoskodik ma is az erdőszéli gazban), melyet tizenkét esztendővel korábban „a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Líceum diákjai Horváth Piroska tanárnő kezdeményezésére telepítettek az 1848-as forradalom és szabadságharc százötvenedik évfordulója alkalmából”. „Az egyhektáros területen – folytatódik a rövid beszámoló – azóta is a Mikes tanulói gondozzák a kőris, juhar, japán birs, akác és más fajok erdejét, Nagy Gábor tanárral együtt évente pótolják az elpusztulókat, tegnap pedig a múlt szombaton elballagott XII. A osztály új táblát állított a régi, megrozsdásodott helyére, hogy az arra járók figyelmét felkeltsék, ezen a domboldalon diákfák növekednek.”
Következő alkalommal 2015-ben esett szó az emlékerdőről, az akkori híradás szerint ugyancsak Nagy Gábor tanár vezetésével a Mikes-iskola kilencedikes diákjai mintegy nyolcvan csemetét ültettek el az emlékerdőben, hiszen „az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékére ültetett ezernyolcszáz fából időnként többtucatnyi eltűnik”.
És aztán még egyszer esik szó az újságban az emlékerdőről, tavaly a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Ezüstgyopár-díjjal tüntette ki többek között Nagy Gábort is, akinek laudációjában olvasható: „Maradandó tettének a Gémvára melletti Emlékerdő létrehozását tekinti. 1998–2000 között 1848 facsemetét ültettek el itt akkori osztályának tanulóival, az emléktáblát egykori tanítványa, dr. Toma Áron főorvos tervezte és festette.”
Tehát nagyjából minden kiderül az emlékerdő múltjáról – épp csak jelene s legfőképp jövője bizonytalan. Mint oly sok jó szándékú kezdeményezésnek, ennek sorsa is azon múlik: ha a mozgatórugó, a cselekvő ember bármilyen okból is, kihull a sorból, lesz-e, aki folytassa az általa megkezdett munkát? Esetünkben a Mikes Kelemen Líceumnak történelmi kötelessége ezt az örökséget is felvállalnia: talán akad még az iskolában olyan pedagógus, aki időnként egy kis erdőtakarításra tud buzdítani pár diákot, és talán akad olyan tanulója is a tanintézménynek, akit elég művészi hajlammal áldott meg teremtője egy új emléktábla megtervezéséhez, melynek aztán kivitelezése már csak akarat kérdése.
Mert nagyon is igaza volt annak a mára már felnőtt férfivá lett egykori faültető diáknak, aki a nyolc évvel ezelőtti hiánypótló csemeteültetéskor megjegyezte: „akik ezt az erdőt rossz szándékkal ritkítják, azok a negyvennyolcas hősök emlékét sem tisztelik”. Csakhogy a tiszteletet ki kell érdemelni, s nem is nagy tettekkel: csupán jó gazdájává kell válni az emlékerdőnek.
Borítókép: Váry O. Péter
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
