„Esztergomban zárult az Országos Engesztelő Mindszenty-zarándoklat május 4-én, szombaton délelőtt, ahol Erdő Péter bíboros, prímás mutatott be ünnepi szentmisét a hercegprímás földi maradványait őrző bazilikában. Vele koncelebráltak a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) jelen lévő tagjai és paptársak, a szentbeszédet Martos Levente Balázs esztergom-budapesti segédpüspök mondta.
A szentmise elején Erdő Péter bíboros, prímás köszöntötte a megjelent zarándokokat, külön is kiemelve Udvardy György veszrémi érseket és főegyházmegyéje népes jubileumi zarándokcsoportját, a megjelent közjogi méltóságokat és a társadalmi élet prominens személyiségeit, köztük Varga Zs. Andrást, a Kúria elnökét, Nagy István agrárminisztert, Kozma Ákost, az alapvető jogok biztosát, Péterfalvi Attilát, a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság elnökét, Habsburg-Lotharingiai Eduárdot, hazánk szentszéki nagykövetét és Hernádi Ádámot, Esztergom polgármesterét. Üdvözölte továbbá a Magyar Máltai Lovagrend és a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend delegációját, valamint az esztergomi Prímási Iskolaközpont, a budapesti Pannonia Sacra Katolikus Általános Iskola és a Szent Gellért Katolikus Általános Iskola és Gimnázium, a zalaegerszegi Mindszenty József Általános Iskola és Gimnázium közösségeit, a Váci Kolping Család kerékpárral érkezett tagjait, valamint az ország számos egyházmegyéjéből és településéről érkezett valamennyi zarándokcsoportot.
A szentlecke az Apostolok cselekedeteiből (ApCsel 16,1–10), az evangélium Szent János könyvéből (Jn 15,18–21) hangzott el.
Martos Levente Balázs homíliáját teljes terjedelemben olvashatják.
Eminenciás Bíboros úr, Főtisztelendő Érsek és Püspök atyák, főtisztelendő Atyák, szerzetesek és szerzetesnők, kedves zarándok testvérek!
Zarándoklaton, mindenféle hosszabb utazáson gyakran megesik, hogy az utasok előveszik elemózsiájukat, és megosztják, amijük van. Egyesek talán félénken, óvatosan, mások gyakorlottan és jó szívvel adnak a sajátjukból. Aki úton van, aligha válogat: jólesik az ajándék falat, jólesik az osztozás… Mi is egy zarándoklaton vagyunk, országos engesztelő zarándoklaton, amelyet Mindszenty József bíboros úr tiszteletére tartunk ilyenkor.
Hadd mondjam el, hogy néhány élményt én is hosszabb ideje gyűjtögettem a zarándoktáskámba. Januárban elmentem Zalaegerszegre, ahol Mindszenty atya száz éve plébános volt. Megnéztem ott az életéről nemrég készített nagyszerű kiállítást is. Aztán februárban felkerestem egy börtönt, a budapesti Conti utcában. Itt raboskodott az ártatlanul elítélt bíboros, teljes titokban, az akkori Magyarország legszigorúbb börtönében, több mint öt éven át. Márciusban végül néhány barátommal húsz kilométert gyalogoltam Rétság és Felsőpetény között, azon az esőáztatta tájon, ahol 1956 október végén katonák szabadították ki őt, hogy majd Budapestre jöjjön a forradalom végére.
Azt hihetitek, hogy dicsekszem ezzel a január-február-márciusi hármaslépéssel… Pedig nem erről van szó. Egyszerűen csak fel akartam idézni, hogy megpróbáltam a lépteihez társulni. Vele tartani. Elképzelni, megérezni, mi minden hatott rá, milyen sokféle helyzetben kereste, kérte és meg is találta Isten segítségét. Néha nem könnyű a másik emberre ráhangolódni, igazán odafigyelni. Ebben az igyekezetben pedig sokat segít, ha vele tartok, ha mellé szegődöm, ha a nyomába lépek. Igazából Jézus is ezt tette és ezt teszi: társunk lett a mi emberi utunkon.
Mondom, én csak néhány lépést tettem Mindszenty atya nyomában, s ezek mégis megjelölnek, alakítanak! A bakancsomon még ott a vastag felsőpetényi sár. Szép magyar nyelvünkben sárdobálást említenek, ha mocskolódást, oktalan, nemtelen gyalázkodást akarnak kifejezni. A bakancsra, a cipőre is sár ragad, de jobban megviseli a szívünket, ha folyton olyan környezetben kell élni és dolgozni, ami gyűlölködő, harsány és erőszakos… Ha visszagondolok rá, nyomaszt a Conti utcai börtön rideg fuvallata.
S aztán megszólal bennem az imádság szava, amelyet a zalaegerszegi kiállítás emelt ki, s amellyel a bíboros az utolsó szó jogán bíráihoz fordult:
Kedves testvérek, s talán külön is: kedves gyerekek! Próbáltatok már valakinek szorosan a nyomába eredni, úgy, hogy még a lépések is egyezzenek? Például hóban, ha arra számítunk, hogy a korábbi lábnyom nekünk is segít… vagy játékosan, csak úgy, mert a másik mozdulatát és szívdobbanását is szívesen megértenénk?
Az előbb említett három „lépés” – három találkozás Mindszenty bíboros lábnyomával –engem leginkább arra emlékeztet, hogy milyen hosszú utat járt be ő fizikailag és lelkileg, szellemileg is. Nagyon is el tudom képzelni, ahogy kisdiákként egy Vas megyei falucskából újra meg újra a gimnáziumba utazott Szombathelyre. És azt, ahogy a papi és püspöki szolgálat egyre messzebb hívja – Zala után Veszprémbe, aztán Budapestre –, olyan helyekre és olyan feladatok közé, amelyeket már nem ő maga választott: inkább elfogadott. És azt is egyre egyértelműbben érzem, hogy mennyire megváltoztak, átalakultak a léptei, ahogy idősödött. Hiszen másként lépeget a tizenéves fiú, másként az érett, erős felnőtt, és újra másként a botjára támaszkodó aggastyán.
A fényképek mégis tanúsítják, és erre utal a vele tartó képzelet is, hogy bár a teste egyre megtörtebb, ő maga egyre nyitottabban, egyre derűsebben tekintett a világra, mindazokra, akikkel találkozott.
Kedves zarándok testvéreim! Sokan közülünk messziről érkeztek. 10-20 kilométer nagyon mást jelent, ha az ember autóval vagy biciklivel, esetleg gyalog közlekedik… De a távolság, a „messzeség” lelki értelmű is. Lélekben messziről jönni azt jelenti: nem is igazán akartam útra kelni. Talán furcsa, de aki távolról jött, mintha előnyben is lenne, hiszen volt ideje hangolódni, beszélgetni – a szíve talán lángolni kezdett, bár még észre sem vette, mint az a két tanítvány, akikkel Jézus beszélgetett az emmauszi úton.
Belátja, hogy ember volt, akit megérintett az Isten. Megérti, hogy magyar pap volt, püspök, érsek és bíboros – aki élete végéig egyre mélyebben megélte Jézus igazságát.
A mai napon Isten tiszteletreméltó szolgája, Mindszenty József lábnyomába lépünk itt az esztergomi bazilikában. Itt szentelték püspökké, és itt lett Esztergom érseke. Sírja köztünk van, de az ő útja sokkal messzebb vezetett.
És imádkozunk azért, hogy a mi közös utunk, a magyarországi katolikus egyház útja Krisztussal tartó, egyre figyelmesebb, egyre igazabb zarándokút legyen.
*
„Mindszenty József bíboros arra választatott ki, hogy az üldöztetés idején mindhalálig hűséges főpásztor legyen. Az igazság és a szeretet tanúságtevője. Hívő néped örömére add meg, kérünk, hogy őt mielőbb egyházunk szentjei között tisztelhessük Krisztus, a mi Urunk által” – fohászkodott a szentmise végén Habsburg-Lotharingiai Eduárd szentszéki nagykövet.
A záróáldás előtt Erdő Péter megköszönte a püspököknek, paptestvéreknek és zarándokoknak a közös ünneplést és imádságot, valamint Martos Balázs Leventének az igehirdetést, mellyel bevezette a jelenlévőket a zarándoklat lelkiségébe. „Adja Isten, hogy ebben a lelkiségben megerősödve folyamatosan és fáradhatatlanulkönyörögjünk tovább Mindszenty bíboros szentté avatásáért, és egyben
– mondta Erdő Péter.
Szavait követően a főpásztorok és az asszisztencia, a jelen lévő közjogi méltóságok, a társadalmi és kulturális élet jeles képviselői, valamint az egyes zarándokcsoportokat képviselő hívek a bazilika kriptájába vonultak, ahol elhelyezték az emlékezés virágait Mindszenty József végső nyughelyénél, gyertyát gyújtottak a tiszteletére, és közösen imádkoztak mihamarabbi boldoggá avatásáért.
A Miatyánk és Üdvözlégy Mária imádságokat követően a Boldogasszony anyánk Mária-himnusz is itt, a bazilika altemplomában csendült fel.
Fotó: LambertAttila
Horogszegi-Lenhardt Erika/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
