Egy sorozatot indítok, melyben dr Warren Farrell gondolatait osztom meg az olvasóval. Elsőként a magyarul is megjelent: “Miért nem értik meg a nők, amit a férfiak nem mondanak ki, avagy ki védi meg a férfiakat? ” című könyvének mondanivalóját adom közre. Dr Farrellről annyit jó tudni, hogy az amerikai férfimozgalom egyik atyjának tartják, korábban feminista elköteleződésű volt, de látva a férfiak társadalmi elhanyagoltságát, meghozta a népszerűtlen döntést: átállt a férfiak oldalára. Elkötelezett a két nem őszinte párbeszéde, és egysége mellett.
Az elején mi a legfontosabb, amit tudnunk kell a férfiakról? (Egyáltalán mindenkiről.) Megértésre vágynak. Még senki sem mondta, hogy el akar válni, mert annyira megérti őt a társa.
Bár paradox módon a férfiakat tartjuk szabadabbnak, ők kapnak látszólag több elismerést – ők a cégek vezetői, ők a “ház urai”, akik mindig kimondhatják, amit gondolnak – valójában azonban ez csak látszat. Először is elismerést a vezető beosztás kevesebbet ad, mint gondolnánk, munkát annál többet. Másrészt azt mondani, amit gondolunk, vagy azt amit érzünk – az nagyon nem ugyanaz. Egy férfi akkor sikeres, ha elnyomja az érzéseit és csak a fejével, a fejéből kommunikál.
Ha már érzések – hát a férfiak nem természetes módon vonulnak vissza a barlangjukba? Nos, igen, de… ez sokszor csak annak a jele, hogy nem tartják biztonságosnak a környezetet az érzelmek kifejezésére. Tarthatnak a konfliktustól is: ritka – a vicc szerint is – hogy ne egy nőnek legyen igaza, vagyis egy nő addig kommunikál és érvel, míg a férje beadja a derekát, vagy a férfinek lesz igaza – ritkább eset – és esetleg a nő vonul vissza a barlangjába. Érzelmileg és szexuálisan elutasító lesz, hiszen “letorkolták”, “elhallgattatták”, feministáék szerint “elnyomták”. Mindegy minek nevezzük, a férfi így is vesztített.
Manapság társadalmilag a férfiak váltak passzív-agresszívvé. Látszólag egyetértenek a nők hangos menetelésével és küzdelmével az igazságukért, közben azonban egyre nő bennük a frusztráció a növekvő meg nem értettség és elutasítottság miatt. A nők pedig bólogatójánosokat, vagy egyre sötétebben hallgató férfiakat kapnak. Az eredmény ugyanaz: rá kell döbbenjenek, hogy lelkileg egyre inkább magukra maradnak, és magánéletükben is egyre nehezebb a “megfelelő” férfit megtalálni.
Általában meg kell tanulnunk (mindkét nemnek egymás felé) biztonságos környezetet nyújtani érzelmileg.
Az is egy városi legenda, hogy a férfiak félnek az intimitástól. Nem, pont hogy attól félnek, hogy az intimitást csökkenti érzelmileg megnyílni a feleségük előtt. Ha bele kell állni egy konfliktusba, sokkal nehezebb, ha amellett, hogy kinek lesz igaza, az is tét, hogy megmarad-e az intimitás és szeretet a kapcsolatban.
A legtöbb nő őszintén hiszi, hogy sokra tartja a férfiak érzéseit – ám ez sokszor csak addig tart, amíg nem jelent érzelmi kockázatot. Ha a férfi őszinte érzései fájdalmat okoznak, vagy kritikát fogalmaz meg, a legvérmesebb nők már nőbántalmazásról beszélnek és menekülnek a feministák és az Isztambuli Egyezmény mögé (nyugaton főleg. Mi még nem tartunk itt, szerencsére.)
Az az igazság, hogy a férfiak legtöbbször szextárgyat, a nők pedig sikertárgyat választanak maguknak. Aztán megy a panaszkodás, hogy a nők ingyenélők és éretlenek, a férfiak pedig megközelíthetetlenek. Csak hát ami sikeressé tesz egy férfit – mint már mondtam – az pont az, hogy fejből képes dönteni és nem szívből.
Érdekes – és szomorú – tény, hogy bár a nőktől több megértést várunk, ezt inkább csak akkor kapjuk meg, ha az ő oldalunkon állunk. Vitában ők sem kíméletesebbek a férfiaknál. Nézzünk csak meg akárhány válópert!
Nos, a kommunikációban nagyon fontos, hogy úgy tudjunk kritizálni, hogy az el is jusson a másikhoz. Dr Farrell ennek taglalásával folytatja.
A boldog házasságok példája alapján jó és szükséges kimondani a haragunkat és a kritikánkat… egy bizonyos pontig. Illetve rengeteget számít a módja.
Még kicsit messzebbről indítva sokan azt hiszik és terjesztik, hogy a nők nehezebben fejezik ki a haragjukat, és főleg férfiakkal szemben. Ezzel szemben az igazság az, hogy mindenki (igen, a férfiak is) nehezen fejezik ki a haragjukat, és nem szívesen kritizálnak. Aki ugyanis így tesz, azt a legtöbbször elutasítják, érzelmileg mindenképpen.
Kutatások igazolják, hogy a feleségek gyakrabban lobbantják fel a vitákat (85%-ban), ha ebben mindketten részt vesznek, de az egyik fél a domináns fél, akkor 66% – ban a nők azok. Általában a nők többet panaszkodnak, gyakrabban kezdeményeznek konfliktusokat, jobban kezelik a vitákat, és ha ők kezdeményezték, gyorsabban túl is vannak rajta érzelmileg.
Az egyik kiemelkedő kutatója a témának John Gottman, az University of Washington munkatársa. Azt találta, hogy a férfiak általában jobban megijednek egy dühös nőtől, mint a nők egy dühös férfitól. Az ok: a férfiak férfiakkal szoktak vitatkozni, nem nőkkel, a szocializációjuk erre neveli őket. Kifelé (férfiak felé) és nem befelé (nők felé) adnak kritikát. A család felől harmóniára számítanak, nem háborús frontra.
Érdekes társadalmi párhuzam, hogy a feministák kifejezik a közélet szintjén a haragjukat, miközben azt komunikálják, hogy a nők ezt nem tehetik meg. A férfiak pedig megpróbálnak jó fejek lenni, és elnyomják a haragjukat, miközben a közmegegyezés szerint ők pont, hogy szabadabban fejezhetik ki magukat.
Bár gyakran halljuk, hogy a nemek harca folyik, valójában folyamatosan csak az egyik fél lő, míg a másik folyamatosan a homokba dugja a fejét, és reméli, hogy a golyók elkerülik őt.
A cél azonban nem az, hogy a férfiak állásait elkezdjük erősíteni, és ők is veszett dühvel lőjenek a nőkre. A kommunikáció a cél, ahol mindkét fél elmondhatja, ami bántja, és mindkét fél megértést nyerhet, összességében pedig: békét és belső fejlődést.
folyt köv.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
