Kísérőnk bevallja, ettől a ponttól még ő sem merészkedett beljebb a völgyben. Nem ellenkezünk vele, megpróbáljuk innen felvenni a szászavinci zagytározót, ám sem a kamera, sem a drón nem látja a lényeget, a mementóként itt maradt szászavinci középkori templom bányahordalékból kinövő tornyát. Nincs mit tenni, be kell hatolni az elvileg lezárt területre, és lám, fél óra zötykölődés után máris ott állunk a zagytározó partján, szemben velünk pedig ott van a hajdan a falu fölé magasodó templomtorony.
Település-szisztematizálási tervnek nevezték el 1988-ban azt a programot, amelynek Szászavinc is áldozatául esett, és amelynek keretében Romániában 2000-ig agráripari centrumokat terveztek létrehozni. Több mint 6000 életképtelennek minősített falura várt volna hasonló pusztulás, ha Ceausescunak marad ideje valóra váltani faluromboló álmát…
Aranynégyszög
2018 májusában jutottunk el végre-valahára az Erdélyi-érchegység sokat látott vonulatai közé, melynek vulkáni múltjából fakadó érctömegei és gyötrelmes történelme is nyomja a vállát. Aranyország ez, határait a híres „aranynégyszög” jelöli ki, csúcsain Verespatak, Aranyosbánya, Nagyág és Zalatna településekkel.
Évezredek óta termelik ki nemesfémjeit, de még mindig Európa legnagyobb arany- és ezüstkészlete felett őrködik.
Kőzettani és domborzati változatosságából adódóan népessége is sokszínű volt. De csak volt, mert a hegyi román mócok többször is vérfürdőt rendeztek Fehér és Hunyad megye magyarsága körében. De Horea és Avram Iancu ide, Ceausescu és a Gold Corporation oda, él még a természet, és él még a magyar az Aranynégyszögben.
A legnagyobb kiterjedésű szórványtelepülés errefelé Topánfalva, ahol az egymástól távol élők régen évente egyszer összegyűltek és leányvásár keretében házasították ki lányaikat. A 17. századtól bányauradalmi székhely lett, így a románok már nemcsak a földek felszínén, de azok mélyén, az ércbányákban is dolgoztak. De nem volt mindig ínyükre való ez az élet, s nem egyszer a magyarokon csattant a feldühített mócok ostora. Esténként leült egymással beszélgetni a félelem, a tudatlanság, az irigység, és 1784 egyik estéjén arra jutottak, hogy megbosszulják az évszázadok óta gyűlő sérelmeket.
A városban ma is megvan a pince, ahol 1782-ben az első pofon elcsattant a mócok és az örmény uradalmi bérlők között, megalapozva a két évvel későbbi parasztfelkelést, amikor Horea csapatai nagy pusztítást végeztek Topánfalván és környékén.
De nemcsak Horea főhadiszállása volt Topánfalva, hanem Avram Iancué is, aki 1848-ban még nagyobb vérveszteséget okozott. Pedig egész jól indult minden. Eleinte úgy tűnt, hogy népével a magyar szabadságharc mellé áll, ám végül Kossuthtal nem sikerült megegyezni, mire az osztrákok, fűt-fát ígérve, ellenünk fordították a mócokat, akiknek könnyű prédát jelentettek a védtelen magyar települések. Míg honvédjeink a fronton harcoltak, a felfegyverkezett románok ártatlan asszonyok, gyermekek és idősek ezreit mészárolták le.
Verespatak
Topánfalvától délre van Európa egyik legrégibb aranyfeldolgozó központja, a rómaiak Abrutusa, az erdélyi aranyművelés központja, Abrudbánya. A szász telepítésű kiváltságos bányászváros szépen fejlődött, de az arany mellett a vér is meghatározta történetét. Itt is pusztítottak Horea és Avram Iancu román martalócai, akik még saját vérüket sem kímélték, amikor Kossuth román követét, Dragoș országgyűlési képviselőt is felkoncolták. Isten házai mellett áldozatok lettek Isten szolgái, a katolikus plébános, az unitárius és a református lelkész is.
Ezért van az, hogy Abrudbányán a Hazajárónak mindhárom templomot meg kellett látogatnia. A 17. században épült unitáriusba a legfájóbb belépni. Onnan már az utolsó lélek is kiköltözött, csak omladozó, fedetlen csontváza maradt, szebb idők néma mementójaként. Az Árpád-kori eredetű, katolikus Szent Miklós- plébániatemplom is sok golgotás időt látott. A tatárjárástól az 1848-as vérontásig sokszor kellett feltámadnia poraiból. A református templom ad még némi magyar életjelet, a hitből fakadó remény üzenetét hordozza.
52 lélek. Ennyi magyar lakik ma Abrudbányán, de van magyar református lelkipásztoruk, Ladányi Péter Sándor személyében és egyesületük, Kopenecz Lóránd vezetésével.
Ők voltak útitársaink az Alsóvidrai-vízeséstől a Detunátákig, az Aranyos völgyétől az Ompoly völgyéig, az Erdélyi-érchegység keleti oldalán tett túráink során.
Természetesen útba ejtettük Aranyország fővárosát, Verespatakot is, sőt ott a mélybe is leereszkedtünk, ugyanis az egyik fennmaradt római tárnát a bányamúzeum őrzi. A kommunizmus előtt még valóságos családi vállalkozásokban folyt Verespatakon az aranybányászat. Úgy rebesgetik, minden ház alatt hatalmas saját bányarendszerek vannak, ahol generációról generációra bányászták az aranyat. A település központjában régi polgárházak jelzik az egykori viszonylagos gazdagságot, amikor itt még „tizenhét kocsma és egy halom bordélyház működött”. Aztán persze eljött a kommunista államosítás, s vele a háztáji, kézműves bányászat felszámolása.
A magyar szó is elcsendesedett, régi épületeink kiüresedve, eredeti szerepüktől megfosztva roskadoznak. A városka felett természeti jelenségnek hat, pedig mesterséges bányászati emlék a Fenyves-tó. 1745-ben Mária Terézia rendeletére alakították ki, hogy vízhiány esetén se álljanak le az érczúzók. A bányászat legősibb nyomait a keresztül-kasul furkált Várdomb, a Csetátye őrizte meg.
Rézbányászat
Verespataktól keletre a Veresvölgyben már nem aranyat, hanem rezet rejt a föld. Itt éktelenkedik, mint egy hatalmas amfiteátrum a szászavinci rézbánya. 1977-ben nyitották meg, azóta zabálják fel a hegyet a fentről apró bogaraknak tűnő hatalmas munkagépek. Kellett a hely a réz után maradt zagynak is. Ceausescu meg valamiért épp a hegyek közé szorult Szászavinc völgyét nézte ki zagytárolónak. Nem zavarta, hogy már foglalt a völgy. Így lett, hogy Szászavinc több mint ezer lakójának 1986-ban egyik pillanatról a másikra távoznia kellett. Talán vissza se néztek, hogy ne kelljen látniuk, hogyan borítja be házaikat, templomukat, iskolájukat, temetőjüket, addigi életüket a vörös veszedelem. Akinek térkép e táj, nem is gondolná, hogy a bányahordalék egy falut rejt, ha nem lógna ki a zagyból mementóként a dombra épült középkori templom tornya.
Amilyen alaposan kiaknázták kincseit, olyan feltáratlanok az Erdélyi-érchegység természeti értékei. Ideje is volt, hogy felemelkedjünk a hegyek világába. Az Érchegység nem egy vagy több határozott gerincből, hanem rendszertelen hegytömbök sokaságából áll. Legmagasabb tömbje az 1400 méter fölé magasodó Poienica-csúcs csoportja. A széles, elnyúló legelőkről remek kilátás nyílik a szomszédos Torockói-hegység mészkővilágára.
Innen a Detonáták bazaltszirtjei felé indultunk, hogy végül a Fenesi-völgyben Kovács Rózsi 1933-ban írt soraival búcsúzzunk a hegységtől: „Ez dióhéjban az Erdélyi Érchegység. De ez a pár szerény sor nagyon kevés ahhoz, hogy csodálatos szépségeit kellően értékelhessük. Keressük hát fel, látogassuk meg kincseinket azzal a vigasztaló hittel, hogy a Teremtő e veszteséget lelkünk őserejével pótolta, mely olyan, mint a rádium. Külerőszak elpusztíthatja, önmagát nem emészti fel s átütő sugarai keresztülhatolhatnak az egész világ közönybástyáján, hogy fennen hirdessék: Voltunk, Vagyunk és Leszünk!”
Megjelent a Magyar7 hetilap 20. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
