Ott lakozik mélyen bennem az, ki lenni vágyom én,
Aki úgy él, ahogy én is kívánom és szeretném,
Az, ki nem fél igaz lenni, és ki bátor, vakmerő,
Az, ki tudja, mennyit ér ő s oldalán egy igaz nő.
Ott lakozik mélyen s várja: felfedezzem végre én,
Nyissam rá az ajtót s lepje valóját el végre fény!
Várja, végre segíthessen: látja, mennyi hibám van,
Hogy lököm a jót magamtól el messzire, oktalan.
Ő az, aki tisztán látja, merre kell, hogy forduljak,
(S ő az, kinek tanácsait megtagadom minden nap),
Ő az, akit szembeköpök, hogyha félve föladom,
Hogyha semmivel elégszem, bár a csúcsot akarom.
Ő, ki hős és kire sűrűn hull a vágyott, dicső fény,
Aki tudja: munka is kell, nem elég a szép remény,
S aki olyan álmot él meg, amit tőle irigylek,
S ami enyém is lehetne, hogyha tőle nem félek.
Példát venni vágyom róla, útmutatóm legyen Ő,
Adjon lökést testemnek, ha bennem nincsen már erő,
Fogja kezem s vezessen ki útvesztőmből végre már,
S érjen bennem újra meg a gondolat, hogy: nincs határ.
Tudom, most már menni fog ez: eljött végre az idő!
Hogy ki eddig soká szunnyadt, újra előjöjjön ő,
Itt az idő szabad lenni, (okos ember nem halaszt)
Boldog lenni nem másokért,
Önmagamért tenni azt.
Kerepesi Igor
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
