Besztercebánya főterén álltam.
Szép, derűs alkony fogadott, a kávéházak telve voltak.
Nem véletlenül kerültem ide ezen a napon.
Augusztus 29-e a szlovákoknál munkaszüneti ünnepnap, olyan, mint nálunk március 15, vagy október 23.
Bár ezeknél némileg megosztóbb, ez ugyanis az 1944-ben kitört Szlovák Nemzeti Felkelés évfordulója.
Márpedig ezt a kommunisták vezérelték a szovjet hadsereg érdekében a németekkel kollaboráns szlovák kormány ellen.
Tehát ez nem ünnep azoknak, akik nagyon utálják a kommunizmust, de azoknak sem, akik nagyon megértőek Tiso miniatűr rémállama iránt.
A többség azonban tud a felkeléssel azonosulni, mert a szlovákok ama kevés nemzet közé tartoznak, akik egy teljesen reménytelen helyzetben fel mertek emelni fegyverüket Hitler ellen.
A bukás nyilvánvalósága már az első napok után beköszöntött: a tétovázó keleti hadosztályokat a németek lefegyverezték, majd két hónap alatt leverték a lázadókat, akik Besztercebányát 1944. október 27-én ürítették ki. Maradványaik a bércek között telelve várták ki 1945 tavaszát.
Addig bele-belecsipkedtek a nácik és a Hlinka-gárda partizánvadász alakulataiba, akik falvak felgyújtásával válaszoltak erre. Égett télen a Tátra…
A felkelés központja Besztercebánya volt, erről lett elnevezve annak főtere is.
Ez már csak azért is így volt, mert itt követte el 1944. november 31-én Tiso államfő élete egyik utolsó tévedését: a főtér felső részén, ahol a Szűz Mária szobrával koronázott pestisoszlop áll, tüntette ki a német katonákat.
Ahelyett, hogy a megszállók honorálását csendben oldotta volna meg, ünnepséget rendezett saját népének legyilkolásából.
Ez az ízléstelenség beivódott a tömegek emlékezetébe, nem csoda, hogy Tiso 1947-ben kötélen végezte.
Jogosan feltételezhetnénk, hogy a felkelés tiszteletére találkozunk itt valami jóféle hiperrealista emlékművel, az olyanok felnagyított másával, amelyek minden rendesebb szlovák városban megtalálhatóak.
Elvárás: páncélsapkás felkelő, amint éppen szembeszáll egy harckocsival, vagy ködmönben, ég felé vetett ököllel fogadja a felszabadítókat, avagy parasztasszony, amint elszánt tekintetű gyermekétől búcsút vesz.
De csalódnunk kell.
Mert a téren ilyen nincs.
Csak a Szovjet Hadsereg aranyozott feliratú fekete gránitoszlopa áll a tér alsó részén annak emlékére, hogy a románok segítségével 1945. március 25-én kiverték innen a megszállókat.
A vörös ármádia ilyeneket azonnal felállított minden fontosabb helyen, amit nyugatra vonulva a háta mögött hagyott. Ezt Samuel Vajstein hadnagy tervezte meg kutyafuttában.
Avatására sem kellett sokat várni: 1945. június 24-én leplezték le.
Ekkor 59 katona volt körülötte eltemetve.
(A városi legenda szerint az obeliszk kőanyagát Hitler rendelte meg, ebből akarta győzelmeit megörökíteni keleten.
Ő elment, a gránit maradt, s mint látható, nem veszett kárba.
De az a helyzet, hogy ezt nem kell komolyan venni, több kelet-európai emlékmű van, amely ezzel az „eredettel” dicsekszik.)
A tér felső részén áll viszont egy Szűz Mária-szobor, amelyet még 1719-ből hagytak itt az elődök az elvonult pestis emlékére, írja Gyöngyösi Zoltán.
Figyelemre méltó a látványa annyiban, hogy az ember úgy érzi: vagy ő dülöngél vagy az épületek.
Nos, egyik sem, az okozza ezt az érzést, hogy a tér végén található óra- és tűztorony a Tátra ferde tornya. Nem ilyennek akarták 1552-ben, csak a rossz alapozás kezdett dolgozni, most éppen 60 cm-rel billen bal felé.
Egy kicsit még dől és lesz ebből is olyan látványosság, mint Pisában.
A két szobornak – eszmei mondanivalóját tekintve – semmi köze nem volt egymáshoz, de szépen megosztották egymás között a teret, nem merült fel konfliktus. Egészen 1964-ig.
Ekkor Hruscsov (és felesége) látogatást tettek itt a felkelés huszadik évfordulójának tiszteletére.
A tömeggyűlést és a dísztribünt csak a téren lehetett felállítani, s ekkor felmerült a probléma: mi legyen Szűz Máriával?
Elég ostobán nézett volna ki, ha a tér tetején felhúzott tribün mögött ő nézett volna le a pártfőtitkárra és a tömegekre.
Ennél már egy megoldás lehetett volna rosszabb: ha körbeácsolják fadeszkákkal, vagy bebugyolálják, mert akkor mindenki azt kérdezgette volna a távoli városokból: mi van ezek mögött és alatt?
De a tér alsó részén sem lehetett volna a tribünt felállítani, mert akkor a szónokkal szemezett volna Szűz Mária, ráadásul az elvtársak alul lettek volna, a nép meg felül, ez képtelenség.
Szóval, a szobor egy gyors döntéssel átkerült a várnegyed sétányára, mondván, hogy a templomok mellett éppen jó helyen van.
Ezt mutatja egy korabeli magyar útikönyv is.
Hruscsov győzött, de nem sokáig.
Eljött 1994, amikor rendbe rakták a teret, s felmerült a kérdés, hogy Szűz Mária visszatérjen-e eredeti helyére.
Ezt gyorsan eldöntötték: igen.
De mi legyen a fekete oszloppal?
A városi tanács végül úgy döntött, hogy maradjon, már túlzottan odanőtt a tér képéhez. (És nem mellékesen nem is a város a gazdája, hanem az Oroszországi Föderáció, azzal meg ki akar bajszot akasztani.)
A mellette elhantolt katonák közül 54-et azonosítani is tudtak, a holttesteket átköltöztették zólyomi hadiparcellákba.
Ez nagy megkönnyebbülést hozott a rokonoknak, mert addig nem tudták, hogy családtagjuk hol van eltemetve, csak azt, hogy „valahol Szlovákiában”.
Így lett a tér egy eszmei tudathasadás: két, önmagában esztétikailag feledhető emlékmű nézi egymást a másikat kizáró elvi tartalommal.
Oldásként a betettek közéjük egy szökőkutat, az „csak” hasznos és semleges.
Innentől kezdve érthető, hogy miért nem terhelték le a teret még egy plusz emlékművel: az már csak az aljára kerülhetett volna, de hogy nézne ki, hogy mindenek felett áll az Istenanya, alatta Sztálin hadseregének direkten primitívre formált emlékműve és csak legalul a helyi felkelés hőseinek figurális monumentuma?
Ha meg oldalt helyeznék ez utóbbit, akkor a billegő tér még jobban meginogna, ráadásul egy mozgósító szobor semmissé tenné a mögötte álló józan polgárházak mélaságát. Mert most vagy mélázunk vagy harcra föl.
A kettő együtt nem megy.
A tér spirituális pontja azonban egyik szoborhoz sem kapcsolódik, az a Mária-szobor előtt van kb. 30 méterre.
Mármint Jaroslav Stockmann besztercebányai építész szerint, aki sokáig tanulmányozta a helyszínt, s arra jött rá, hogy a geomancia – földrajzi helyek emberi testre gyakorolt energiája – szempontjából a térnek ama pontja van feltöltve a legtöbb energiával, ahová Szűz Mária tekintete irányul.
Tehát ott érdemes feltölteni az akkumulátorokat.
(Persze, fel lehet tölteni a két emlékmű ölelgetésével is, de az már a politikai pszichológia hatáskörébe tartozó kérdés, nem a jámbor, eszelős ezoterikáé.)
Magyar Tudat
Megosztás
The post Amikor Hruscsov és Szűz Mária Felvidéken találkozott appeared first on Magyar Tudat.
Forrás:magyartudat.com
Tovább a cikkre »
