Ismét fantasztikus középkori freskótöredékekre bukkantak a zselízi Szent Jakab-plébániatemplomban. Valamennyi restaurálás és heves kutatás során újabb és újabb felbecsülhetetlen értékek kerülnek elő a középkori templomból. E felfedezésekről portálunk első kézből számolt be minden alkalommal. A feltárások megértéséhez viszont úgy érezzük, elengedhetetlen annak a szaktanulmánynak az ismerete is, amit Buday Péter jegyzett a templom építéstörténetéről.
A 19. század második felétől kezdve a szakirodalom ismételten visszatér a zselízi Szent Jakab-templomhoz, kiemelve két, hozzá kötődő, történelmi és művészettörténeti szempontból kimagasló emléket: az oltárasztalként szolgáló késő antik római szarkofágot és a szentély falain látható freskókat.
Jóval kevesebb figyelem irányult a templom épületére. A szerzők többsége csak érintőlegesen foglalkozott vele, általában mellőzve az újkori építési periódusokat. A közelmúltban lehetőség nyílt az átértékelésre: a 2014-ben megvalósult műemléki kutatás megkövetelte a templomon történt beavatkozások áttekintését. Jelentős részükről azonban már csak levéltári dokumentumok tájékoztatnak. Ezen a helyen röviden összegezzük azt, amit az írott források nyújtanak az egyház 18-20. századi képéről. Munkánk során állami és egyházi levéltárakban egyaránt kutattunk. Külön kiemelendő a Zselízi Uradalom levéltára (nemcsak a templomra vonatkozó) idáig alig tanulmányozott iratanyaga. A 18. századi kútfők – gondolunk itt elsősorban az egyházlátogatási, vizitációs jegyzőkönyvekre – Bonfini nyomán a 11. század végére helyezik a zselízi egyház alapítását. Erre utalt egykor a templom falán olvasható, egyes források szerint 1736-ból származó felirat is. Püspöki Nagy Péter szerint nem kizárt, hogy az azóta megsemmisült(?) írás tartalmának valós magja volt, sőt, a Szent Jakab titulus folytonossága mellett is szót emel. A jelenleg ismert, Zselízzel kapcsolatos középkori oklevelek viszont egybehangzóan Szent György vértanú templomáról tesznek említést.
A régebbi szakrális építmény 1347 után nagyobb arányú átalakításon mehetett keresztül. Ekkor került ugyanis Zselíz Becsei „Töttös“ István és fivére, „Vesszős” György tulajdonába. A település hatalmas birtokuk központjaként szép fejlődésnek indult. A középkori épület egyetlen, viszonylag érintetlenül maradt része a szentély.
Feltehetően az 1650-es években vette át a református gyülekezet a zselízi templomot. A reformátusok – korabeli párhuzamokból kiindulva – minden bizonnyal nem végeztek nagyobb átalakításokat rajta, gondolhatunk azonban fából emelt karzatokra és a falak fehérre meszelésére. Gróf Esterházy János a templomot 1730. június 23-án „jámbor csellel” visszaszerezte a katolikusnak. A megújult katolikus parókia élére Bogár Endre volt magyarbéli plébános került. A következő évben Hubovics barsi főesperes vizitálta a plébániát. Jelentéséből a templom ideiglenes kialakításáról szerezhetünk tudomást: a zsindellyel fedett, téglapadlós épületben egyetlen oltár állt, középen a védőszent, oromzatában a Szentháromság képeivel, továbbá egy kőből készült keresztelőmedence, fakarzat és két sor zöldre mázolt templomi pad. 1736-ra négyre bővült az oltárok száma: a főoltárt kiegészítették a Passió, Szent Anna és Sasvári Szűz Mária oltárai, a kegyúri adományából pedig felépült az új orgona. 1779 előtt a régebbi főoltárt egy igényesen formált és szobrokkal gazdagon díszített mű váltotta fel.
Hasonlóan igényes kialakítást nyert a szószék. Mellvédjét a négy evangélista figurája díszítette, baldachinját az ördög felett győzedelmeskedő Mihály arkangyal koronázta. A nagyvonalúan megalkotott barokk enteriőr a 19. századi „stylszerű“ restaurálásnak esett áldozatul. Esterházy, szül. Erdődy Teréz grófnő jóvoltából épült a késő barokk torony.
1826-ban a hívők a kegyúrhoz folyamodtak segítségért, mivel már
A 19. század folyamán Sulhay János plébános eszközölt, illetve próbált véghezvinni nagyobb javításokat. Sulhay és az uradalom között fennálló feszült viszony azonban hátráltatta a szükséges munkálatok elvégzését. A pap egyik levelében az uradalom direktorát kegyúri kötelességeinek elhanyagolásával vádolta, mivelhogy… Lévától kezdve Esztergomig oly rongyos templom és plébánialak nem létezik, mint épen a Zelizi. …arra fogom Tekintetes Urat fölkérni, hogy miután lovaimat teheneimet és szekeremet oly gyalázatosan elkótyavetéztette, ha joga van hozzá istálóimat is licitáltassa, … Valjon nem adná e el a templomot és plébánia-lakot is hogy kegyúri kötelmeinek ne kelljen eleget tenni?“
Rózsa József lelkész nevéhez fűződik a templom purista szemléletű restaurálása, melynek fő célja a belső tér ideális, azaz középkori képének visszaadásában rejlett. Röviddel a munka megkezdése után, a szentély falainak tisztítása közben freskók nyomaira bukkantak. Rózsa felhívta id. Storno Ferenc építész–restaurátor figyelmét a szokatlan témájú festményekre. Storno, aki akkoriban Garamszentbenedeken felügyelte a kolostor felújítását, elsőként datálta a művet, a 14. századba helyezve keletkezését. Rózsa remélte, hogy az állam támogatja majd az egyedülálló freskók megmentését, ez irányból azonban hiába várt segítséget.
Thaly Kálmán 1885 novemberében tett jelentése szerint a zselízi renováció már befejeződött, a freskók restaurálása azonban még nem történt meg. Rózsa három évvel későbbi levele a Műemlékek Országos Bizottságához (MOB) tanúsítja, hogy ez ügyben nem történt előrelépés. A bizottságnak ugyanakkor továbbította Wennes János győri festő, Storno pannonhalmi munkatársának ajánlatát, aki hajlandó volt a munkát Storno költségvetésének a töredékéért megvalósítani.
Az 1881. évi műemléki törvény sajátosságaiból kifolyólag így besorakozott Magyarország hivatalosan is védett emlékeinek szűk csoportjába. Rózsát a templom felújítása körül kifejtett munkásságáért Bars vármegye kitüntetésében részesítette.
Az épület állapota már a 20. század elején újabb beavatkozást igényelt, erre utal az akkori kegyúr, gróf Coundehove Kunó Forster Gyulához címzett kérvénye. A MOB Csányi Károlyt (a budapesti Iparművészeti Múzeum későbbi igazgatóját) bízta meg a műemlék helyreállítási tervének kidolgozásával. Ez a falak és a boltozatok kötővasak segítségével való bebiztosítására irányult. Közben Coundehove külön terv elkészítésével bízta meg „udvari“ építészét, a bécsi Paul Hoppe-t. (Az uradalmi levéltár anyagában több Hoppe-féle tervrajz maradt fenn, ezek az uradalmi tisztek lakásait, a zselízi orvos házát vagy a Esterházy-sírbolt szecessziós kapuját mutatják). A két, egymástól függetlenül kidolgozott rekonstrukciós terv hosszas vitát váltott ki az uradalom és az állami szervek között.
A templom történetének legtragikusabb pillanata 1945 márciusában következett be. Teljes egészében megsemmisült a torony, elpusztult a hajó boltozata, falai 5 – 6 méter magas csonkokká változtak. Csupán a szentély vészelte át a bombázást.
1949 februárjában a község és az egyház képviselői Pozsonyba utaztak, hogy személyesen folyamodjanak segélyért az Iskolaügyi Biztosnál. A hivatalból azonban gyenge szlovák nyelvtudásuk miatt kiutasították őket, a már engedélyezett állami támogatást pedig a pénzügyi biztos nem engedte kiutalni.
1951 áprilisában a Szlovák Egyházügyi Hivatal felszólította a kerületi nemzeti bizottságokat (KNB), hogy a műemlékesekkel együttműködve állítsák össze az olyan, háború által károsult egyházi épületek listáit, melyek feltétlenül javításra szorulnak. Kerületenként csak öt műemlék számíthatott állami segélyre, Zselíz viszont nem szerepelt a Nyitrai KNB által benyújtott első tervezetben.
A Nyitrai KNB 1951 októberében engedélyezte a templom újjáépítését, melynek munkálatai egy hónappal később, a lakosság jelentős részvétele mellett el is kezdődtek. Az állampárt kerületi szervei és a KNB egyházügyi szakosztálya élénk figyelemmel kísérték az építkezést, de a helyiek indulataitól, sőt „lázadástól“ tartva inkább távol tartották magukat. A régi alapjain emelt templomhajó és az új torony terveit egy számunkra ismeretlen, Včelík nevű pozsonyi műépítész dolgozta ki és Niszler János módosította.
Nem sokkal később az iskolaügyi biztos kérésére leálltak a munkák, ami ellen Mészáros lelkész hevesen tiltakozott, „ellenséges támadással“ vádolva az állami hatóságokat. Panaszában ismételten rámutatott sokéves tétlenségükre, hangsúlyozva, hogy a templomot nem a „mélyen tisztelt szakemberek, de egyszerű kőművesek mentették meg.“ Decemberben Zselízre utazott dr. Šebek, a Műemlékvédelmi Intézet ideiglenes (szakmai) igazgatója. Tekintettel arra, hogy a munka már csaknem készen volt, módosításokra nem volt esély. Šebek értéktelennek minősítette az eredményt. Szerinte a derékszögű ablaknyílások, a vasbeton mennyezet vagy a falak tagolása a szentélyhez viszonyítva idegenszerűen és ridegen hatottak. A torony szervetlenül kapcsolódott a templom tömegéhez. 1953 májusában újabb egyeztetésre került sor, melynek tárgyát a Šebek által felhozott javaslatok képezték (mint pl. a mennyezet fával való burkolása vagy az ablakok félköríves kialakítása). Külön tételt képezett a freskók restaurálása. Mindez csaknem 300 ezer koronás befektetést kívánt volna, de újabb segítségre már nem nagyon volt kilátás. Így a néhány hónapig tartó kényszerszünet Včelík és Niszler tervének befejezésével zárult.
Elhangzott 2015-ben a Mérföldkövek című konferencián Komáromban.
(Buday Péter/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
