Mit jelent az itt élő szerzeteseknek Pannonhalma? Miként tekintenek az őket körülvevő műalkotásokra? Melyek a számukra legkedvesebb gyűjteményi darabok, és miért? Erről tanúskodik a főapátság Láthatatlan spektrumok című kortárs kiállításának úgynevezett Szubjektív Archívum része.
A tárlaton nem pusztán megismerhetjük azokat a műtárgyakat, amelyeket a szerzetesek kiválasztottak, hanem személyes történeteiken keresztül Pannonhalma szellemi-spirituális gazdagsága is kirajzolódik. Dejcsics Konrád OSB kulturális igazgató megfogalmazása szerint:
A Pannonhalmi Főapátság kiállításai mára Magyarország legismertebb kortárs tárlataivá váltak. Népszerűségüket valószínűleg annak köszönhetik, hogy nem csupán valamifajta koncepció alapján gyűjtjük a kortárs alkotásokat, hanem aktívan hatunk arra, hogyan jönnek létre ezek a főapátság erőterében. „A kortárs művészet ma számunkra azt jelenti, hogy párbeszédet folytatunk a világgal a művészet mentén. Ennek pedig a szerzetesközösség is tevékeny részesévé válik” – magyarázza Konrád atya. Jó példa erre a Szent Márton-bazilika 2012-ben befejeződött felújítása, amely során a testvérek olyan hosszú időt töltöttek a koncepcióról való gondolkodással, hogy valamiféleképpen John Pawson építész alkotótársaivá váltak. De a 2018-as Kibékülés és a 2019-es Csend című kiállításban is részt vett a szerzetesközösség. „Úgy tűnik, ma Pannonhalmán nem jöhet létre olyan kiállítás, amelybe valahogy ne vonódnánk be mi, szerzetesek. Nem is állnának meg a lábukon ezek a kortárs tárlatok, ha nem volna ott mögöttük az a közösség, amely a monostorban él” – fejtegeti a kulturális igazgató.
Dejcsics Konrád szerint a legújabb kortárs kiállításon is azt keresték, hogyan válhat a szerzetesközösség alkotótárssá. Egyrészt azáltal, hogy az atyák – főleg Antal atya, aki az oktatási eszközök tárának felelőse – beszélgetőtársai voltak a Láthatatlan spektrumok tárlat kurátorainak, Frazon Zsófiának és Gadó Flórának, valamint művészeinek, akik a Főapátság gyűjteményeiben dolgoztak, onnan merítettek inspirációt. Másrészt pedig a tárlat mellett létrejött Szubjektív Archívummal. „A főapátság sajátossága, hogy a műalkotások nem a kiállítótérben vagy a raktárban, hanem a folyosókon, a szerzetesközösség lakóterében vannak. A gondolkodásunkat nagyon meghatározza, hogy milyen esztétikai környezetben, milyen műtárgyak környezetében élünk. Ebből választottak a testvérek – köztük én is – teljesen spontán és szubjektív módon olyanokat, amelyek kedvesek számukra.”
De a részvétel itt még nem ért véget, saját személyes élményeiket is megírták a kiválasztott darabokhoz. Továbbá olyan fogalmakat kerestek a kurátorok – Frazon Zsófia és Foster Hannah – segítségével, amelyek köré ezek a történetek felépíthetőek. Egyebek mellett a körforgás, a kapcsolat, a személyesség, élet és halál, a kötődés gondolatai válnak jelenvalóvá a Szubjektív Archívumban.
A szerzetesek számára sokat jelentő darabok között olyanok is vannak, amelyek ténylegesen nem megmutathatók. Ilyen például a Fülöp testvér által választott Szent Asztrik-csontereklyéje és az ereklyetartó. „Egy ereklye a templomba, egyszersmind tiszteletre és elzártnak való. Nem a látványa, hanem a tudata a fontos, hogy itt van első apátunk csontereklyéje” – magyarázza Konrád atya, miért egy fotót és a tartó terveit mutatják meg a Szubjektív Archívumban. Asztrik atya portréfotóját sem tehették át a tárlatba, hisz annak a főapáti arcképek sorozatában van a helye, ha áthelyeznék, funkcióját vesztené. Helyette a fényképezés folyamatáról beszámoló cikk jelenik meg a kiállításon. Konrád atya kedvenc műalkotásai azonban teljes valójukban láthatóak.
Mint mondja, nem kellett gondolkoznia azon, mely műtárgyakat válassza. Prokop Péter Főpap című olajfestménye régóta kedvence. A kép egykor Szennay András főapát szobáját díszítette, és már akkor szívesen nézegette. A főapát halála után pedig elkérte, hogy saját szobájában akaszthassa ki.
Ferenc pápa is mindig azt mondja, hogy Isten egyik legnagyobb teremtménye éppen a humor. Ezen a képen pedig ez tükröződik. Emlékeztet arra, hogy bár oda kell tenni magunkat, de nem szabad halálosan komolyan venni azt, amit csinálunk” – boncolgatja Dejcsics Konrád, miért is volt olyan egyértelmű a választása. A másik számára fontos darab a Csend kiállításra készült Trapp Dominika-alkotás. Egyrészt, mert a tárlat létrejöttében neki is nagyon sok munkája volt, másrészt mert a Parázstartás című képsorozat kiválasztott darabjának személyes jóbarátja és gimnáziumi kollégája volt a múzsája: Siska Gábor Krizosztom gondolatait vésték az alumíniumlemezbe.
A kiállított darabok között kortárs alkotások és több száz éves darabok is megtalálhatók. „Ennek a háznak a történelme nem pusztán a műalkotásokban, de a használati eszközökben, a veretes, régi tárgyakban, a szerzetesközösség szellemi múltjában is benne van.” A múlthoz való kötődés pedig Konrád atya szerint képes táplálni az elköteleződésüket, a lelkesedésüket és küldetéstudatukat. „A kiválasztott tárgyak kapaszkodók, ezekbe a gyökerekbe fogódzunk. Minden szerzetesgeneráció újra és újra felfedezi és értelmezi a maga számára ezt a helyet. Ezek az értelmezések mégis konvergálnak. Az előttünk lévő generációk képesek voltak a mi generációnk és a következők számára következetesen és hagyományhűen közvetíteni a küldetésünket, ez pedig nagyon megerősítő” – mondja.
A Láthatatlan spektrumok kiállítás pedig, amelynek része a Szubjektív Archívum is túlmutat önmagán.
– zárta szavait Dejcsics Konrád.
Forrás és fotó: Pannonhalmi Főapátság
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
