A Wehrmacht katonáinak egyik mai napig felismerhető jellegzetességét a rohamsisakok jelentik. Ezeknek a kialakítása különbözött gyakorlatilag minden más korabeli rohamsisaktól, és a világháború után mintául szolgált számos fejlesztésnek. Ez az alábbi cikkünk témája.
A Stahlhelm jellegzetességei
A Wehrmachtnál 1935-ben került sor az új típusú rohamsisak rendszeresítésére. Az új típus ugyan hasonlított a korábbiakra, de jobban követte a fej formáját. A sisak fület-tarkót védő, szögben kihajlított pereme nagyobb lett, a szemellenző kisebb, továbbá újfajta bélés került a sisakba, fémgyűrűre erősített bőrpárnákkal, amelyeket a felső részükön lévő fűzővel tudott méretre állítani a viselője.
A Wehrmacht által alkalmazott Stahlhelm egyik fő előnye az volt, hogy öt méretben készült, így minden katona a fejére illő sisakot kapott, kényelmesebb volt a viselése, és kevésbe zavarta a katonát. Sok korabeli országban (pl. USA) csak egy méretet készítettek.
Az állszíj két darabból állt, mindkettőt két fémgomb tartotta a bélés fémkeretén kétoldalt kialakított gyűrűkön, a könnyebb csere érdekében.
A Stahlhelm a rajta kialakított szellőzőnyílások miatt melegben kevésbé volt kényelmetlen, ugyanakkor szeles időben huzatos volt (bár a huzatot meg lehetett szüntetni álcaruhákkal).
A Stahlhelm egyik előnye az volt, hogy a kihajlított perem miatt jobban védte a katonát a felülről potyogó tárgyak ellen. (Az első világháború idején a hadviselő felek azért kezdtek el rohamsisakot használni, mert a tüzérségi tűztől szétrepülő repesz- és kődarabok sok sérülést okoztak.) Olyan erejű becsapódás ellen, mint a puskagolyó, a rohamsisak nem védett, de nem is az volt a cél.
1940-ben megjelent a továbbfejlesztett sisak, az M40, ami kis mértékben tért el az M35-től. Két évvel később megjelent az M42 verzió.
A Stahlhelm álcázása
A háború folyamán a Wehrmacht katonái többféle módszert is alkalmaztak a rohamsisakok álcázására. Ezek alapvetően az álcafestés, az álcahuzat és a sisakháló voltak.
A háború elején az egyszínű szürke festés volt jellemző. Ekkor még nem gondoltak sokat az álcázásra, mivel a háború korai szakaszában a Wehrmacht támadó hadműveleteket vitelezett ki, ami során az álcázás nem volt csúcsprioritás. Viszont a sisakokat a lengyelországi hadjárat után újrafestették egy kevésbé fényvisszaverő szürke festéssel. A katonák ekkor gyakran sárral kenték be az acélsisakot (és a járműveket is), mivel úgy a sisak kevésbé verte vissza a napfényt. A sár használata alapvetően gyakori volt a világháború folyamán.
Egy másik módszer a sisakháló volt. Ehhez használtak improvizált alapanyagot és műszaki egységek által gyártott hálókat is.
1942-től kezdve a Wehrmacht gyártott központilag tervezett álcahuzatokat. Ezek sisakot fedő ruhadarabok voltak, amik a jellegzetes Wehrmacht-mintázatot alkalmazták.
1942-ben a korábbi, homokszínű és szürkészöld kétárnyalatú álcafestést két új színre, barnára és szürkére változatták az afrikai hadszíntéren szolgáló egységek számára. 1943-ban a Heer egységei a sisakok álcafestéséhez átvették a járművek új, háromszínű álcafestését.
Az egyszínű szürke védőfestés mellett a német haderő a világháború folyamán többféle alakmásító festést is alkalmazott. Ennek az volt a háttere, hogy a német haderő már az első világháború idején rájött, hogy az álcázás folyamán nem a szín a lényeg (legalábbis nem csak az), hanem inkább a körvonalak eltorzítása. Ezért a Wehrmacht nagymértékben alkalmazott alakmásító festést, ami során több színt kombináltak úgy, hogy ne legyen könnyen kivehető a sisak formája.
A Stahlhelm hatása a világháborúkban és napjainkban
Egyes források szerint a Stahlhelm viszonylag drága volt, viszont annak ellentmond, hogy 25 milliót gyártottak belőle az 1935-45 közötti időszakban. Egy Stahlhelm ára kezdetben 6 márka volt, ami később 2,8 márkára csökkent.
Alapvetően kevés forrás áll rendelkezésre arról, hogy a Stahlhelm mennyi embert menthetett meg. Az egyik forrásunk, ami az amerikai sisakokról szól, azt állítja, hogy az amerikai M1 rohamsisak valószínűleg 70 ezer fővel csökkenthette az amerikai csapatok veszteségeit. Mivel a háború nagy részében a Wehrmacht létszáma sokkal nagyobb volt, mint az amerikai hadseregé, ezért az előbbi adatot a Wehrmachtra alkalmazva valószínűleg több százezer embert menthetett meg a sisak.
A Stahlhelm napjainkban is jelentős hatású maradt. Erre az egyik legjobb példa az amerikai hadsereg által alkalmazott PASGT sisak volt, amit az amerikai hadsereg a 80-as évektől a 2000-es évekig használt. A PASGT sisak jobban hasonlít a második világháborús német sisakokra, mint az akkori amerikai M1 sisakra, ami miatt Fritz-sisak néven piszkálták. Azóta ugyan az amerikai hadsereg újabb sisakokat is rendszeresített, de azokon is látszik a német hatás.
(Olvasónktól)
Források:
– Brian C Bell: Wehrmacht Combat Helmets 1933-45
– https://combatgear.blog.hu/2013/11/04/m35-os_rohamsisak
– https://www.popularmechanics.com/military/weapons/a26548/the-evolution-of-us-military-helmets/
– Az alábbi forrás inkább az álcázásról szól, mint a rohamsisakokról, de attól még ajánlott könyv: Tim Newark: The Book of Camouflage
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
