MÉLYSZÁNTÁS – Kényszerből írtunk alá egy orrunk elé tolt hazug irathalmazt abban az elátkozott francia kastélyban.
Százhat évvel Trianon (1920. június 4.), ötszázzal Mohács után most – éppen most – a szokottnál is nehezebb bölcsen keseregni. (Csapongó lesz az írás, milyen is lenne…) Vajon mivel érdemelte ki cudar sorsát a nemzetünk? Miért zúdult ránk a Nyugat, miért akarta kiirtani a magyarságot már a honfoglalás után? Aztán meg a tatár, a török, az osztrák, az orosz? Kinek álltunk az útjában? Kinek ártott Mária országa?
Százezredmagunkkal imádkoztunk pünkösdkor a csíksomlyói nyeregben, lelkünk összeért. De nem tudtunk megbékélni Trianonnal. „A honfoglalók győznek velem holtan/ s a meghódoltak kínja meggyötör”, írja József Attila.
Békeszerződés? Dehogy volt az békeszerződés! Kényszerből írtunk alá egy orrunk elé tolt hazug irathalmazt abban az elátkozott francia kastélyban. Nem volt benne más, mint a győztesek gátlástalansága, a féktelen területrablás, a hadisarc – a következő világégés valamennyi kelléke. Kötelezvényt írattak alá Magyarországgal azon a június negyedikén. Gonosz és igazságtalan diktátum volt az az iromány. Máig ketyegő pokolgép. Használt-e valakinek ez a térképasztal mellett összetákolt verdikt? Senkinek. Az utódállamok is csődöt mondtak, nem igazolták vissza a sanda Trianont.
Európa máig a lelkiismeretét keresi. Csonka-Magyarország az igazát. Persze akár szerződés is lehetett volna diktátum helyett, csak hát a magyar fél nem vett részt a tárgyalásokon. Nem vehetett. Idehaza tombolt a kommün, a győztes antant pedig nem volt hajlandó tárgyalni Kun Béláékkal. Ámbár hónapokkal később a nyertesek – a kevély történelemírók – meghallgatták gróf Apponyi Albert három nyelven elmondott szívszorító beszédét, de akkor már minek…
Akkorra már elkészült az ítélet: harmadára csonkolt ország, hárommillió, hazáját veszített magyar, szétdarabolt nemzeti vagyon, árvák és földönfutók. Bánathegyek, kilátástalan sorsok és könnyek, könnyek. Idézni az Apponyi-beszédből magyar ember számára sajgó keserűség. „Az összes nemzetek közül éppen Magyarországot tekintik a legbűnösebbnek.”
Miért? Miért?
(A sors fintora, hogy éppen egy francia politikus, Théophile Delcassé fogalmazta meg talán legpontosabban, hogyan kell értelmezni a magyar tragédiát: „Egy nemzet sincs megalázva azzal, hogy legyőzték vagy hogy aláírt – késsel a torkán – egy végzetes békeszerződést. Becstelenné válik azonban, ha nem tiltakozik, ha tönkretételéhez maga is hozzájárulását adja. Nem a vesztés a bukás, hanem a lemondás.”)
„Tíz óra után egy-két perccel megérkezett a végső megerősítés […] – tudósít a szemtanú-krónikás Padányi Viktor –, megkondultak a templomi harangok, először Budapesten, majd minden városban és faluban, a lesújtott országon végig. Két órán át, egészen délig, egyfolytában zúgtak, mintha azt mondanák: a magyarok temetik múltjukat – és jövőjüket […] Az utcán idegenek ölelték át egymást gyászukban […] A Nemzeti Múzeum előtt összegyűlt tömeg a Himnuszt énekelte.”
Maga a rettenetes okirat, a szerződésnek hazudott diktátum másnap fekete keretben jelent meg a magyar törvénycikkek között. Gyászjelentés a trianoni vesztőhelyről.
Nagy-Magyarország kereszthalálának a napja is péntekre esett.
Azt mondja a törvényalkotó, Trianont ne kapcsoljuk össze a gyásszal. A könnyek sehová sem vezetnek. A magyar Országgyűlés 2010 tavaszán kimondta: június negyedike legyen a nemzeti összetartozás napja! Gyertyát gyújtani ezen az estén annyi, mint lélekben összekapaszkodni. Magyar a magyarral, bárhol éljen is a nagyvilágban. Az összetartozás tudatát hívjuk elő a lángokból, azt a semmivel sem helyettesíthető érzést, mely segít túlélni a ránk szakadt bánatot.
Mifelénk, a péceli dombok egyikén áll egy Trianon-emlékmű: kettős kereszt, harangláb, szikladarabokból megformált Nagy-Magyarország, benne a körberajzolt, csonka haza, mellette a márványba vésett örök sikoly: „Nem, nem, soha!” Szemközt, a dombtető buckájáról fából faragott, hatalmas Krisztus-szobor néz az emlékhelyre, a mögötte hullámzó lankákra. A Megváltóhoz lépcső vezet. Gyakran jövünk föl a dombra – igazodási ponttá lett az idők során a péceli Jézus.
Milyen különös, a magyarságot ma Trianon köti össze – utolsó közös emléke ez a nemzetnek.
Vajon érvényes-e még Babits Mihály verssora? „Zsibbad a szabadság, de titkon bizsereg, / és jön az igazság, közelebb, közelebb…”
Pilhál György – www.magyarnemzet.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
