A humor lázadó potenciálja tényleg létezik Mészáros Richárd2024. 05. 11., szo – 18:25
„Azt hiszem, az idő múlásával a nosztalgia csak nő, az ember pedig elveszíti a kritikai érzékét” – mondja lapunknak adott interjújában Lea Ypi albán író, teoretikus, aki gyermekként élte át az Enver Hoxha által vezetett Albán Szocialista Népköztársaság széthullását. Magyarul elsőként megjelenő, Szabadon című, egyszerre szépirodalmi és filozófiai munkája kapcsán egyebek mellett írásról, filozófiáról, oktatásról és gyermeknevelésről, az autokrata rendszerek lebontásáról és értelmezési eltérésekről kérdeztük.
Lea Ypi tizenegy éves volt, amikor a „Halál a fasizmusra, szabadságot a népnek!” mantrába felcseperedő, az Enver Hoxha négy évtizedes autokrata-diktatórikus vezetése által kijelölt csapásirányon tovább haladó kommunista-szocialista Albánia a szeme láttára bukott el 1990 decemberében. Harminc évvel később, már a brit felsőoktatás Európa-szerte jegyzett professzoraként, megírta az akkori élményeiből és felismeréseiből született Szabadon című szépirodalmi kötetét, amely 2021-es megjelenését követően világszenzáció lett. Ypit a rá következő évben a brit Prospect magazin a világ tíz legnagyobb gondolkodója közé sorolta, a német Frankfurter Allgemeine Zeitung a legfontosabb kulturális személyiségek között említette, az El Pais vezető spanyol napilap pedig a 2023-as év hat legfontosabb gondolkodója közé választotta.
Bécsből érkezett, vonattal, csupán egyetlen napra, a magyar fővárosba. Mit napra, fél napra, s kizárólag azért, hogy népszerűsítse a Szabadon című, áprilisban a budapesti Európa Kiadónál megjelent, filozófiai érdekeltségű felnövéstörténetét.
Igen, csupán négy-öt órát töltök Budapesten, ahova azért érkeztem, hogy néhány interjút adjak a magyar lapoknak. Három hétig Bécsben tartózkodom, a Humántudományi Intézet (Institut für die Wissenschaften vom Menschen) kutatási ösztöndíjával.
És bár az albán fővárosban, Tiranában született, most Londonban él, ahol a London School of Economics világelső társadalomtudományi és közgazdasági oktatási és kutatási intézetben politikai elméletet tanít.
Igen, több olaszországi és angliai felsőfokú tanulmány elvégzése után most Nyugat-Londonban élek, a London School of Economicson pedig alapvetően a marxizmus és a kritikai elmélet az általam leggyakrabban vizsgált társadalomtudományi diszciplínák.
Az említett Szabadon című kötete, amely eredetileg a londoni Penguin Books kiadónál jelent meg, élete első, idáig vezető tizennyolc évéről szól, amelynek során a kommunista-szocialista Albániában rendszerváltás ment végbe, majd egyebek mellett teljes gazdasági és politikai csőd, a királyság államformájának visszaállításáról szóló népszavazás és véres polgárháború rázta meg a balkáni államot. Salman Rushdie indiai-brit író A szabadság nyelvei című esszékötetében arról ír, hogy szerinte az irodalom jövője nem az autofikció, hanem a fantasztikum. Mit szól ehhez?
Miért kérdezi ezt?
Leginkább azért, mert érdekel a véleménye, másrészt pusztán azért, mert a Szabadon az én olvasatomban egyszerre önéletrajzi regény és memoár, felnövéstörténet, filozófiai mű…
Értem, értem, de nem is tudom… Úgy értem, nem olvastam a hivatkozott munkát, így nehezemre esik kommentálni valamit, amit nem ismerek teljes valójában. Nem akarom azt mondani, hogy Rushdie téved vagy igaza van, mert nem olvastam az érvelését.
Rendben, de mit gondol, merre tart az irodalom? Látni véli bármiféle tendencia kirajzolódását?
Szerintem az irodalomban az a jó, hogy olyan sokszínű, és hogy különböző területekről érkezik, gondoljunk csak mind az eszmeiségre, mind a földrajz, az időbeliség vonatkozására és a többi szempontra. Szóval nem igazán tudom, szeretnék-e jóslatokat tenni arra vonatkozóan, hogy milyen irányba halad. Arról a fajta irodalomról, ami engem érdekel, többet tudok mondani. Engem azok a szövegek érdekelnek és tesznek boldoggá, amelyek egyszerre történelmi, politikai és filozófiai irányultságúak. Meggyőződésem, hogy szükség van a különböző irodalmakra, amelyek különböző funkciókat töltenek be, mivel különböző szerepekből, illetve más és más emberek életéből származnak. Éppen ezért nem hiszem, hogy hasznos általánosító megállapításokat tenni arról, milyen lesz vagy lehet a jövőben, hogy kijelöljük, mit akarjunk meghallani belőle.
A Szabadon az első magyarul elérhető könyve. Korábban is publikált, de nem szépirodalmat, csak tanulmányokat, igaz?
Nem teljesen, tizenhat éves koromban Albániában megjelentek novelláim. Szépíró akartam lenni, és akkoriban inkább szépirodalmat írtam. Ez volt az első próbálkozásom.
Milyen volt a fogadtatása?
Nagyon rövid könyvről beszélünk, amelyben nagyon rövid történetek szerepelnek, de nagyon jó volt a fogadtatása. Tizenhat-tizenhét éves voltam akkoriban. Utána felhagytam az írással, mert egyre hevesebben kezdett érdekelni a filozófia, és akkor már inkább filozófiai írásokkal foglalkoztam. A Szabadon a visszatérésem az irodalomhoz, a fiatalabb énemhez. Mivel valóban több kategóriába besorolható a könyvem, gyorsan leszögezem: szépirodalmat akartam írni.
Könyve utószavából kiderül, erre a koronavírus-járvány teremtett lehetőséget, amikor berlini ösztöndíjasként gyermekei elől egy ruhásszekrényben elbújva írta meg a szöveget.
2020 januárjában kezdtem el írni ezt a filozófiai könyvet. Nem sokkal később felütötte a fejét a világjárvány, elrendelték a kijárási tilalmat. Ekkor kezdtem el finomítani rajta. És minél inkább formáltam-igazítottam, annál inkább irodalmi jellegűvé vált. Először személyes, önéletrajzi jellegű filozófiai könyvnek ígérkezett, amely részben a világjárvány körülményeihez kapcsolódott, és ahhoz a tapasztalathoz, ahogy a szabadságról – méghozzá a szabadságról, személyes és történelmi perspektívából – gondolkodtam onnan, erről a nagyon behatárolt helyről.
Konkrétan honnan indult ki a könyv?
Eredetileg olyan könyvet terveztem, amely a szabadság eszméjét a politikai gondolkodás történetének különböző hagyományain keresztül vizsgálja. Tehát a liberalizmusról és a szocializmusról, valamint a szabadság iránti érdeklődés átfedéseiről szólt volna, mert sokan a tudományos életben vagy akár azon kívül is úgy gondolják, hogy a liberalizmus hagyománya a szabadságot, a szocializmus pedig az egyenlőséget tartja fontosnak. Azt akartam megmutatni, hogy mindkettő a szabadság iránti elkötelezettséggel kezdődik, majd gyökeresen eltértek abban, hogy mi számít szabadságnak, hogyan kell gondolkodnunk az egyén és a társadalom kapcsolatairól. Aztán a világjárvány alatt az az ötletem támadt, hogy valójában vannak olyan történelmi pillanatok, amikor a szabadságot mint aggodalomra okot adó tényezőt a saját személyes életünkben is megéljük. Úgy értem, mindannyian így vagyunk vele, de vannak olyan válságos pillanatok, amikor ez különösen tudatossá válik. Mivel a Covid-korszak ilyen volt számomra, elkezdtem gondolkodni azon, hogy mikor éreztem még így a múltban: rögvest az 1990-es év Albániájában találtam magamat, amikor az országunk megindult az átmenet döcögős útján. Végül egy sokkal személyesebb történet kerekedett belőle, amely a szabadság megértését mutatja be különböző rendszerekben – egy olyan gyermek segítségével, aki felnőve kénytelen megtapasztalni, hogy milyen korlátok közé szorított az, amelyet sokáig szabadnak hitt.
Röviden már érintettük: ha úgy tetszik, értelmezés kérdése, hogy milyen műfajú alkotásként olvassuk a könyvét. Ön tehát elsődlegesen filozófiai munkaként gondol rá?
Nem túlságosan izgatnak a műfaji határok. Albániában, ahol szintén megjelent a könyv, hosszasan vitatkoztak arról, hogy melyik műfajba tartozik. És hogy mit gondolnak róla? Vannak, akik regényként, mások történelmi munkaként, megint mások önéletírásként olvassák. Számomra ez egy szabadságról szóló könyv, ami – lássuk csak be – módszertanilag bizonyos értelemben tényleg fontos. De, mondom, mindig is hibrid volt. És azt hiszem, a legtöbb munkám, a mostani írásaim is ilyen „keverékek”.
Mint valamennyi jó alkotás, a Szabadon is kíméletlenül éleslátó és keresetlenül őszinte. Nagy társadalmi-kulturális hullámokat vert az albán olvasóközönségben, amely az angliai megjelenést követően, szintén 2021-ben ismerkedhetett meg vele?
Inkább azt mondanám, hogy a fogadtatása talán egy kicsit jobban át volt itatva érzelmekkel, mint más országokban, ahol a befogadásba némi eltartás is keveredett, hiszen elsősorban „csak” könyvként értelmezték. Albániában a legtöbben azért olvasták el, mert a könyv róluk szólt, vagyis különösen erősen kötődtek ahhoz, amit ez a néhány száz oldal taglal. Az albán olvasóknak határozott nézeteik voltak arról is, hogyan kellene ezt tennie, így aztán a vélemények megoszlottak: egyesek szerették, mások utálták. Voltak, akik úgy érezték, hogy őket képviseli, mások éppen az ellenkezőjéről meggyőződve pfújoltak. Mindez szerintem teljesen normális egy olyan könyv esetében, amely a megosztott társadalomban élő széttartó lakosságról szól. De a lényeg mégiscsak az, hogy a könyv nagy figyelmet kapott a szülőföldemen.
Bár a szerzőnek nem dolga segíteni az értelmezést, adott interjúkat az albán sajtónak is, részt vett könyvbemutatókon, kerekasztal-beszélgetéseken?
Igen, sok interjú készült velem, de nem akartam nagyon alakítani, hogy miként fogadják be a könyvet. Úgy éreztem, az embereknek meg kell adni annak a szabadságát, hogy úgy olvassák, ahogyan csak szeretnék, és ha provokálva érzik magukat, az szintén hozzájárul az egészséges vitához. Merthogy a nézetkülönbséggel sincsen baj…
Miként viszonyulnak az albánok a nagyjából száz évvel ezelőtt Albániát kormányzó Xhafer Ypi tizedik miniszterelnökhöz, az ön dédnagyapjához, akit gyermekként „hazaárulóként” utált, mivel azt sem tudta, hogy az egyenes ági leszármazottja, sem azt, hogy minden éremnek két oldala van?
Az albánok többnyire hazafiasok, ezért nehezen tudnám elképzelni, hogy lenne bármiféle erőfeszítés a rehabilitálására. De a történelmi örökségünk nagyon sok vitát generál, már csak azért is, mert tükrözi a különböző emberek aktuális politikai álláspontját. Ypi történelmi személyiségként való értékelése általában a jelen politikai preferenciáit követi.
Eddigi négy albániai látogatásom alkalmával számtalan különféle emberrel találkoztam. Az 1960-as években született nemzedéktől többször is megkaptam, hogy Enver Hoxha diktatúrája egyáltalán nem volt olyan rémes, mint gondoljuk, de II. Leka albán koronaherceg, Zog albán király – Ahmet Zogu korábbi miniszterelnök, majd köztársasági elnök – unokája és családja szintén elég ismert és többnyire népszerű a fiatalok körében.
Azt hiszem, az idő múlásával a nosztalgia csak nő, az ember pedig elveszíti a kritikai érzékét. Albániában ugyanakkor nem igazán találkoztam nosztalgiával. Persze, az emberek azt mondják, hogy jobban mentek a dolgok, de ha megkérdezné, hogy szeretnék-e, hogy minden visszatérjen az előző rendszerek kerékvágásába, garantálom, hogy nemmel felelnének. Tehát nem hiszem, hogy létezik valódi nosztalgia egyik korábbi rendszer iránt is.
A könyv úgy kezdődik, hogy tizenegy éves kislányként, aki vakbuzgón hisz a kommunizmus dicsőségében és az imperializmus elleni harc fontosságában, magához öleli Sztálin szobrát, pedig akkor már megkezdődött a rendszer széthullása. Emlékszem, Tiranában járva mennyire meglepett, hogy a párturalmi világ szobrai – csak úgy, en bloc – a Nemzeti Galéria mögötti placcon állnak. Most is ott várják az enyészetet?
Azt hiszem, igen.
Miért?
Erről az illetékes döntéshozókat kellene megkérdeznie.
És ön mit gondol a jelenségről?
Nézze, a szobrok ledöntése, megsemmisítése, elszállítása szorosan összefügg azzal, hogy miként gondolkodunk a történelemről, valamint hányadán is állunk a múltunk leszámolásával. Három évtizeddel ezelőtt a családom lelkesen ünnepelt, amikor a televízió élőben közvetítette Enver Hoxha tiranai szobrának lebontását. Néhány évvel ezelőtt azonban megjelent egy témába vágó publicisztikai írásom a The Guardian hasábjain. Ebben arra próbáltam rávilágítani, hogy a történelmi igazságtalanság szimbólumairól szóló vitáknak akkor van létjogosultságuk, ha nem a múlt örökségéről szóló vitákként gondolunk rájuk. Ennél ugyanis fontosabb, hogy az ilyen örökség milyen jelenformáló hatással bír, akár évtizedek vagy évszázadok után is.
Élesen kirajzolódik a különbség a keleti-európai és nyugat-európai értelmezések között?
Annyira, hogy a fő értelmezési különbségeket a keleti és a nyugati felfogás jelenti. Szerintem Nyugat-Európában elsősorban olyan könyvként olvasták, amely arról szól, hogy a kommunizmusban nőttünk fel, majd hirtelen felfedeztük, hogy a világ darabjaira esik szét. Kelet-Európában pedig valahogy úgy látták, mintha az átmenetről és az átmenet tapasztalatáról beszélne.
Ez idáig hány országban jelent meg?
Harminc országban jelent meg vagy fog megjelenni, legalábbis eddig harminc szerződésünk van. Áprilisban jelent meg Romániában, nemrég – talán Egyiptomban – arabul, legközelebb pedig kínai nyelven jön ki.
Különösen izgalmas lehet a kínai megjelenés, bár az ottani keményvonalas kommunista berendezkedéstől függetlenül kérdezem: mit gondol, hogyan lehet megdönteni egy autokrata rendszert?
Szerintem hagynunk kellene, hogy a demokratikus folyamatok vegyék át az irányítást, hiszen szerintem minden más visszafelé sülhet el, s egy más típusú autokrácia kiépülését segítheti. Tehát nem hiszem, hogy van más út, mint a társadalmi csoportok és mozgalmak, a politikai részvétel kombinációjából származó nyomásgyakorlás.
És ha ez nem elég?
Úgy gondolom, hosszú távon kell gondolkodni erről a folyamatról. Ez egyfajta válasz. Aztán ott van az is, hogy szerintem az autokráciába hajló folyamatok közül néhányat a globalizáció körülményei segítenek elő. Ezért nem hiszem, hogy a változásnak csak egy országban kell végbemennie. Például a magyarországi politika által képviselt irány már Nyugat-Európában is kezd általánossá válni. Tehát nem egyes társadalmak sajátosságairól van szó, hanem egy kulturális társadalmi mintáról, amelyet számos társadalom átvesz. Úgyhogy egyelőre azt gondolom, hogy a válasz a kritikai tudatosság növelése.
Ebben akár a humor, amelyben nem szűkölködik a Szabadon, segítséget nyújthat.
Szerintem a humor a társadalomkritika eszköze. A humoron keresztül sok fontos dolog nevetségessé tehető, a társadalom abszurditásait és ellentmondásait be lehet mutatni olyan módon, amely sokkal finomabban működik, mint az írás más formái. A nagyon abszurd humor egyébként a kulturális tendenciánk része, így bátran állíthatom, hogy én magam is beilleszkedtem egy már meglévő hagyományba. A humor lázadó potenciálja tényleg létezik, ezzel felvértezve az emberek komolyabban vehetik az életüket és a körülményeiket.
Szülei, valamint az említett nagyanyja, Nini úgy döntött, hogy több mint egy évtizedig titokban tartja ön előtt a származásukat, egykori vallásukat és politikai meggyőződésüket is. Ön miként neveli a három gyermekét?
Igyekszem a lehető legőszintébb lenni a tizenhárom, a nyolc- és a hatévessel is. Bár néha vannak olyan témák, amelyeket rendkívül nehéz elmagyarázni a gyerekeknek. Például a középső nagyon sok kérdést tesz fel a holokausztról, amiről próbára tevő beszélni egy kisebb gyermeknek. Miközben igyekszem a lehető legnyíltabb és legvilágosabb lenni, azt sem tévesztem szem elől, hogy a felnőtteknek komoly felelősségük van a gyermekek traumáktól való megvédésében. Éppen ezért nem hiszem, hogy bizonyos szűrők nélkül mindent el szabad mondani egy gyermeknek, mert valamilyen módon árthatok is neki.
Gondolt már arra, hogy filmadaptációnak is remek alapanyag lehet a könyve?
Erről nem nekem kell gondolkodni, sőt, ami azt illeti, elsődlegesen nem is hozzám kell fordulni ez ügyben, hanem az engem is képviselő ügynökséghez. Annyit azonban elmondhatok, hogy különböző dolgokról már folytak egyeztetések. Még egyikből sem lett semmi.
Min dolgozik most?
A nagymamámról írok könyvet, aki megjelenik ebben is. Az ő személyes történetét középpontba állítva a méltóság koncepcióját járom körbe. Szóval ezen a könyvön dolgozom, ami legegyszerűbben elmondva arról szól, hogy mi a méltóság egy emberben és egy nemzetben. Megpróbálom elmesélni Albánia sorsát a két világháború közötti időszakban, valamint a kommunisták második világháborús hatalomra jutását a nagymamám életén keresztül, aki a különböző társadalmak és kulturális rendszerek közötti metszéspontban élt. Már majdnem befejeztem a könyvet, talán még három fejezetet írnék hozzá.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
