A reformkori ellenzék kiemelkedő alakja, Széchenyi István barátja és vitapartnere, az emberi jogok élharcosa, a nemzeti függetlenség ügyének előzmozdítója, magánéletében szoknyapecér, de a bajban hősies hazafi, az árvízi hajós – Wesselényi Miklós vargabetűs életútja a mai napig vitára sarkallja a történészeket, azt azonban senki sem vonhatja kétségbe, hogy az 1838 márciusában pusztító dunai árvízben tanúsított helytállásáért méltán érdemelte ki a hónap embere címet.
1838. március 13-a Pest-Buda történetének egyik legszomorúbb napjaként maradt emlékezetes. Aznap délben a felhalmozódott jégtömeg töredezni kezdett, ám a jégfolyam a Csepel-szigetnél kialakult jégtorlasznál megakadt, jeges alkonyba borítva a várost.
Az ár este tíz órakor áttörte a Vigadónál emelt töltést, majd a váci és a soroksági gátak is megadták magukat az elemeknek. A város kiszolgáltatottá vált, a csapadékos és hideg tél következtében hónapok óta gyülemlő víztömeg elárasztotta Pestet.
Március 15-én a helyzet tovább romlott, a jégdugó – bár Csepelen túljutott – Budafoknál újra ellenállásba ütközött, a 929 centiméteren tetőzött Duna a meder 20 kilométeres körzetében mindent letarolt. A Ferencvárosban 260, Józsefvárosban 216 centiméter magasan állt a víz, Pesten a házak több mint felét (2281-et), Budán 601 épületet döntött le a jeges ár, az anyagi kár 22 millió pengőforintra rúgott.
A helyzet március 18-tól enyhült, ám ez a katasztrofális öt nap gyászba borította a reformkorban felemelkedő nemzetet. A tragédia rávilágított, hogy az összefogás tovább nem odázható el, az ár levonulása után a városvezetés árvízvédelmi szabályrendeletet hozott, az Országgyűlés szorgalmazta a gátépítést, ám a védelmi rendszer kiépítése – a szabadságharc okokozta politikai helyzetből fakadóan – egészen az 1870-es évekig váratott magára.
Pest belvárosa víz alatt
Hősök nélkül bizonyára több mint 153 áldozata lett volna a természeti katasztrófának. Bár a mentés szervezetlenül folyt, többek áldozatos munkával, szemhunyás nélkül töltött éjszakákkal, csónakok manőverezésével és élelem szállításával tettek az emberi életek megmentéséért. Közülük is kiemelkedett az „árvízi hajós”, Wesselényi Miklós, aki a tragikus napokban kezébe vette a mentési munkálatok irányítását – az utókor szerencséje, hogy mellette tollat is ragadott, és emlékeit lejegyezte naplójába.
A korszak ikonikus alakja 1796. december 30-án született Zsibón, politikai pályáját vármegyegyűléseken kezdte, majd Széchenyivel közösen körutat tettek Angliában és Franciaországban – mindketten a reformkori ellenzék kiemelkedő, noha egymással gyakran összekülönböző tagjaivá váltak.
Vezető szerepre 1830-ban tett szert, amikor már saját birtokai révén kapott helyett a felsőtábla reformellenzékében. Saját költségén szabadította fel jobbágyait, az emberi jogok élharcosa, a nemzeti függetlenség ügyében Kossuth előfutára volt. Kolozsvári nyomdáját Estei Ferdinánd császári herceg 1835-ben bezáratta, ezután perbe fogták országgyűlési anyagok cenzúrát megkerülő terjesztéséért – védelmét Kölcsey Ferenc látta el.
Franz Eybl 1842-es alkotása az árvízi hajósról
Ugyan politikai karrierjében a Béccsel és a konzervatív nemességgel szembeni nézetei töréshez vezettek, és az 1830-as években többen akarták félreállítani, 1838-ban, az árvíz idején bizonyította rátermettségét és feltétlen hűségét hazájához.
Naplórészletei a keserű napokról nemcsak kortörténeti dokumentumok, hanem segítenek pontosabb képet adni a korabeli viszonyokról, Wesselényi jótéteményeiről és megítéléséről.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
