Nem a rakodópart alsó kövén ültem, mégis eszembe jutottak József Attila szavai „Mintha szivemből folyt volna tova, / zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.”
Pedig az én Dunám cseppet sem volt zavaros, sőt még a vízállás is kimondottan alacsonynak tűnt, amikor legutoljára ott jártam. De bölcs annál inkább… Ártéri erdők közt folydogált viszonylagos nyugalomban, már-már öregesen. Vajon mit mesél? Ki tudja, mióta hömpölyög már itt, és mennyi jónak és rossznak volt a szemtanúja? Mi mindent vitt el, egészen a tengerig…? Miből fakad az az óriási tisztelet, amit a partja közelében lakók éreznek iránta?
Hazamenet aztán elolvastam a verset újra. S rájöttem: „Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve / nézem, amit meglátok hirtelen.”
Megjelent a Magyar7 hetilap 16. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
