Szóba került a minap szűk baráti társaságban az egykori börtönnel kapcsolatban a büntetések mibenléte, és hogy nekem a több mint ötévi rabságom során volt-e részem ilyenben. Volt. Egyetlen alkalommal, cellafelelősként kaptam a szolgálatos őröktől.
Sajátos büntetés volt, hadd mondjam el újságunk olvasóinak is. A szamosújvári börtönben bútorgyár volt, és valamennyien ott dolgoztunk eleinte 12 órát (két váltásban), majd az enyhülések bekövetkeztével napi nyolc órát. De mielőtt elvittek volna Szamosújvárra, Marosvásárhelyen őriztek. Többször váltottunk cellát, és majd mindegyikben mint tartalékos alhadnagy (egyetemi éveink alatt képeztek ki valamennyiünket elméleti és gyakorlati oktatás során) én voltam a cellafelelős. Ha valami történt, amit az őrök fegyelmezetlenségnek nyilvánítottak, a megbízott cellafelelőst büntették.
Marosvásárhelyen még nem dolgoztunk, a Securitate börtöne az ott elítéltek számára a tranzitbörtön szerepét töltötte be. Bárki elképzelheti azt az állapotot, amit az éhesen töltött hosszú napok unalma jelentett. A mindenkori rab azonban a kölcsönös életutak meghallgatásán túl is megtalálja a megoldást az időtöltésre. Malmot játszottunk. A szürke lópokrócokra szappannal felrajzoltuk a malmot, de szükségünk volt kavicsokra is, amelyek a két fél színes kockáit helyettesítették. Mivel naponta kivittek „sétálni”, ami abban állt, hogy cellánként húsz percig (de ez az őrök megítélése szerint válhatott ténylegessé) levegőzhettünk, abban egyeztünk meg, hogy sötét és világos színű kavicsokat gyűjtünk a malomjátékhoz. Így szereztük be, egy-egy megkockáztatott lehajlással a korábban szemrevételezett kavics felkapásához a kellékeinket. Néhány nap alatt meglett a játékhoz szükséges, kétszer 9 kavics, sötét és világos színekben; a játéktér az alsó ágy (négy vaságy volt a kis cella két oldalán) pokróca volt. Meg lehetett kezdeni a bajnokságot, ami azzal a veszéllyel járt, hogy az időként bekukucskáló őrök lelepleznek, és a büntetés nem kerülhető el.
Nemsokára le is buktunk. Egy délelőtt berontott három őr, előbb felhányták a pokrócokat, majd egy kis dobozban megtalálták a kavicsokat is. Mivel ezeknek nem akadt gazdája, a cellafelelőst vették elő, vagyis engem. Mérgesen és egyre komiszabb hangon ráncigált meg az egyik őr, miközben fenéken rúgott. Rögtönzött ítélete szerint le kellett nyelnem mind a 18 kavicsot ott helyben, s meg is várták a végét. És mivel rájöttek, honnan kerülhettek a cellába, ezután többet nem lehetett lehajolni séta közben.
A lenyelt kavicsok bizonyára nem a zúza szerepét töltötték be a gyomromban, hanem sértetlenül ki is kerültek. A szokatlan táplálékot „okos” emésztőrendszeremre bíztam, amely gondoskodott eltávolításukról. További játékra alkalmatlanokká váltak, de fenyítésnek megtették.
Ezt a „finomságot” a periprávai büntetőtáborból szabadult Csaba öcsém is ki akarta próbálni, de sikerült lebeszélnem róla.
Puskás Attila
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
