Szeptember 28-án délelőtt a Katolikus Társadalmi Napok (KATTÁRS) keretében szervezett Rázós kérdések című beszélgetéssorozat első alkalmán Gloviczki Zoltán, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektora és Uzsalyné Pécsi Rita főiskolai tanár, neveléskutató beszélgettek az oktatásban megvalósuló felzárkóztatás lehetőségeiről a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében.
A beszélgetést Horváth Szilárd, az MTVA szerkesztője és a Búzaszem Katolikus Iskola igazgatója vezette.
Mi is a felzárkóztatás? Van-e értelme a fogalomnak abban a hagyományos jelentésében, hogy a lemaradottakat a középszinthez fel kell hozni? Ugyanakkor fel kell zárkóztatni a hátrányos helyzetű gyerekeket, de azokat is, akik tanulási nehézséggel küzdenek. Ezen túl a magyar oktatást is fel kell zárkóztatni a távol-keleti oktatás csúcsteljesítményéhez – vezette fel a beszélgetést Horváth Szilárd.
Pécsi Rita szerint a felzárkóztatás fogalma valóban bizonytalan, az is kérdés, mi az a szint, amikor azt mondhatjuk, hogy elértük a kívánt eredményt. Ugyanakkor felmerül, hogy a család, a társadalom, az egyház vagy a pedagógus problémája egy adott helyzet? Látjuk, hogy az ellátó rendszernek is fel kell zárkóznia a rengetegféle problémához, ami adódik. Gloviczki Zoltán kifejtette, száz éve az iskolába járás egy szociokulturális elit tevékenység volt, ma, amikor mindenki iskolába jár, egészen más a helyzet. A katolikus iskoláknak is szembe kell néznie a paradigmaváltással, mert ma nem százas, hanem tízezres nagyságrendű gyerek jár katolikus intézménybe.
A katolikus iskoláink missziós iskolák – tette hozzá Horváth Szilárd –, de azzal is szembesülünk, hogy a katolikus iskolába járó gyerekeink többsége már nem hívő feltétlenül. Ezzel kapcsolatosan felmerült az integráció kérdése, valamit az, hogy egy egészséges közösség mennyi felkarolni való, evangelizálandó embert tudni befogadni. „Okos bizalommal” kell döntést hozni, mert egy közösség felelősséget vállal értük, de mérlegelnie kell azt is, mennyi erőforrása van a befogadáshoz – fogalmazott Pécsi Rita.
A közoktatásba bekerülő gyerekek döntő többsége fejlesztésre szorul, ma ez 70 százalékot tesz ki – tette hozzá Horváth Szilárd. Ehhez ember kell. Gloviczki Zoltán ezzel kapcsolatosan kiemelte, el kell gondolkodni azon, hogy ha ma a gyerekek ilyen aránya felzárkóztatásra szorul, nem arra való-e az iskola, hogy segítsünk a gyerekeknek felzárkózni? Nem öt fejlesztő szakember kell egy iskolába, hanem olyan pedagógusképzés, ami megtanítja, mit tudnak kezdeni a pedagógusok a fejlesztendő gyermekkel. A hátrányos helyzetű térségek vagy a cigánymisszió esetében a hátrányok összegződnek.
Mi az oka annak, hogy ennyi fejlesztésre szoruló gyermek van? Mi a család, a nevelési intézmények és a társadalom feladata a megelőzésben? Ma egy iskolában előfordulhat az is, hogy egy félállású fejlesztőpedagógus hatvan gyerekkel foglalkozik, vagy hogy egy gyógypedagógus egyéni fejlesztésen egyszerre hét gyerekkel foglalkozik. Magyarországon nemcsak a hátrányos helyzetű családokból származik a felzárkóztatandó gyermekek nagy része, hanem az elit családokból is. Az ő érzelmi intelligenciájukat, idegrendszerüket is fejleszteni kell. Tudatosítanunk kell, hogy a gyerek sokszor 9 órát tölt egy nap a képernyő előtt, és ezt a szülő nem bánja. Sok gyermek már az óvodába úgy érkezik, hogy fejlesztésre, felzárkóztatásra szorul. Tapasztalat, hogy az iskolákban a kompetenciafelméréseken a gyerek két perc múlva a szórakoztató médiát használja, nem a feladatát végzi, de nem csoda, mert nincs fékrendszere az idegrendszerének. A felnőttnél van a fék.
Horváth Szilárd elmondta, saját iskolájában, a Búzaszemben 2011-ben döntötték el azt, hogy a gyerekek az iskolába nem vihetnek be okostelefont. Ennek ellenére a gyerekek egyre rosszabb idegrendszeri érettséggel jönnek iskolába, nem tudnak szökdelni, a csecsemőkori reflexeik nagy része nem épült le, pedig ezeknek 3-4 éves korra le kell épülnie.
Világossá kell tenni, hogy a digitális eszközök mit szorítanak ki a gyerek életéből. 14 évesen 8 órát tölt egy fiatal a neten, nem tanul, hanem játszik, ez száz nap alatt 800 óra. Ez idő alatt megtanulhatott volna hangszeren, élsportolóvá válhatott volna. De a digitális világ korlátozása nem csak erkölcsi kérdés. Fiziológiai okokból sem szabad a gyerekeket képernyő elé ültetni egy bizonyos életkorig, de ugyanúgy, mint a dohányzás megszüntetése esetében, érdekeken kell keresztültaposni.
A gyerekkori fejlődés mindennek az alapja. A torontói egyetemen bizonyították, hogy napi fél óra tabletezés már érzékelhető késést okoz a kisgyermek beszédfejlődésében. A beszélgetőtársak kiemelték, az idegrendszeri éretlenséget mozgással, érzékszervi feladatokkal, mesével lehet fejleszteni. A kicsi számára kifejezetten fontos, hogy az édesanyja ölében mesét hallgasson, és beszélgessenek róla.
A tanárok közül sokan tisztában vannak a digitális eszközök használatának hátrányaival, valamint az érzelmi intelligencia fejlesztésének fontosságával, mégis teljesítménynyomás van rajtuk, ami miatt az énekórát lehagyják a számtan javára, és teljesítik az elvárást, hogy minél többször használjanak IKT-eszközöket, hiszen ez a teljesítményértékelésükbe is beleszámít.
A beszélgetés során szó esett arról is, hogy a mostani felvételi rendszer az egyszeri hatalmas teljesítménynyomással nemcsak a gyerekek életét, de a családokét is megkeseríti, valamit arról, hogy a hozzáadott érték nem elsősorban az elit gimnáziumokra jellemző, hiszen ezekben a színvonalas munka mellett a gyerekek folyamatosan hozzák a kiváló eredményeket.
Pécsi Rita ezzel kapcsolatosan felvetette, hogy mi a hosszútávú eredmény, hiszen egy versenygyőztes gyerek sokszor a világban nem találja a helyét. „Mire adunk az iskoláinkban értékelést? Hol vannak az érzelmi intelligencia értékelésének a területei? A vizsgálatok mutatják, az élet az érzelmi intelligenciára épül a magánéletben és a szakmai életben is. Ezek szerint sokkal nagyobb területen kell felzárkóztatnunk, mint ahogyan eddig gondoltuk.”
A magyar nemzet boldogsága is szóba került ezzel kapcsolatosan, hogyan tudunk boldog, gyarapodó közösség lenni. Gloviczki Zoltán szerint az iskola célja az lenne, hogy segítsünk a szülőknek boldog és boldogítani tudó gyerekeket nevelni, akik a közösség javára tesznek, és a saját lábukon állnak. A rektor kiemelte, az iskola mindig arra képzett, amire az adott társadalomnak szüksége volt, az ókorban és a középkorban is. Ma a munkaerőpiacon intelligens, emberekkel való bánásra és például aktív hallgatásra képes embereket keresnek. Mivel ma a mesterséges intelligencia betölti az intelligencia szerepét, szabadnak kellene érezni magunkat, hogy azzal foglalkozzunk, amivel valóban kell.
Pécsi Rita hozzátette: Korona lehetne erre a katolikus iskoláink hitéleti nevelése, hiszen a spirituális intelligencia is hozzátartozik az ember neveléséhez. Jelenléttel, a közösség megélésével, valós tapasztalatokkal, az önátadás fontosságának megtapasztalásával lehet ezt elősegíteni. Kisiskoláskorban az egyéni versenyzés nem annyira jó, mint a közösségi versenyzés, hiszen abban tapasztalják meg a gyerekek a közösség erejét. Horváth Szilárd hozzátette, a népi játékok is mennyi alapkészséget fejlesztenek. Pécsi Rita felhívta a figyelmet arra a tendenciára, hogy sokszor mű dolgokat adunk a gyerekeknek: kivágjuk a fát a kertben, de mászófalra visszük őket. Gloviczki Zoltán pedig kiemelte ezen túl a pedagógus hitelességének erejét, hiszen annak lettek kémiatanárok a diákjai, aki tudott lelkesedni azért, amit csinált. Ha valakinek nem az evangélium az élete, a tanítványai sem lesznek hívők.
Az agy fejlődéséhez két dolog kell Freund Tamás szerint: mozgás és művészeti élmények, de ennek vajon mennyire felel meg az iskola? Nem csak testnevelés- és énekóráról van itt szó, hanem arról is, hogy mozgunk, kirándulunk, tapasztalunk. Gloviczki Zoltán kiemelte, bátor vezetők kellenek, akik képesek megvalósítani a művészeti nevelést. Említett egy iskolát, ahol érzékelték, mennyire fontos lenne, hogy a gyerekek találkozzanak művészeti élményekkel, így létrehozták a művészeti iskolát, képzőművészeti és zenei ismereteket adnak át azért, hogy a gyerekből ember legyen. Kodály és Forrai Katalin sem mindennapos énekórát akartak, hanem éneklő gyerekeket. A beszélgetőtársak kiemelték, hogy az énekes népi játékok az összes képességet fejlesztik. De akkor ezek szerint az egyházi iskoláknak kell hogy legyen művészeti iskolája is? Sok helyen van néptáncoktatás, mivel a rendszer nem nagyon kínál más megoldásokat. A roma Harmónia program is mutatja, milyen az, ha zenével zárkóztatnak fel, milyen érzelmi és kognitív fejlődésen mennek keresztül a gyerekek. Gloviczki Zoltán szerint fontos óvakodni attól, hogy a művészeti nevelés pluszként értelmeződjön. Lehet egy irodalomórán adatok tanulása helyett egy versről mint műalkotásról beszélni. Winkler Márta sem művészeti iskolát hozott létre, hanem bevezette a népi játékot, a verset, a költészetet az oktatásba a legtermészetesebb módon.
Horváth Szilárd a szülők szerepét helyezte a középpontba ezek után, hiszen egy faluban felmérték, a szülők mennyire szeretnék, hogy a gyerekük zenéljen. Mivel nagyon kevesen jelezték az igényt, látszik, hogy nem lehet választhatóvá tenni a művészeti oktatás területét. De vajon a tanítók tudnak-e furulyázni, beszélgetni a művészetekről? A Nemzeti Alaptanterv vajon van-e annyira rugalmas, hogy a kiképzett tanárok meg tudják valósítani a művészeti oktatást? Gloviczki szerint a NAT sokkal több lehetőséget ad nekik, mint gondolnák. A gödi Búzaszem iskola egy sziget, mely ugyannarra a NAT-ra épül. A megvalósítás eredményessége úgy tűnik, azon múlik, egy iskola mennyire tudja megfogalmazni és kimondani magának az eszményt, amit meg szeretne valósítani, mert ez bátorságot ad annak eléréséhez. Ugyanígy fontos megtalálni a személyes eszményt is, amit a pedagógus meg akar valósítani.
A beszélgetés következő témája az volt, hogy tükröt tartunk a gyerekeknek az iskolában és a családban is. Ha elengedtük őket a digitális világba, akkor majd az tartja a tükröt nekik. Nem mindegy, milyen tükröt tartunk nekik, mert ebből tudja meg, ki ő. A magatartás és szorgalomjegyek nem tükröznek valós személyiséget, mert nem mondjuk el, hogy ő kedves, együttműködő, türelmes, humoros. A pedagógusok sem szeretnek belenézni a refelexiós tükörbe. A kétezres évek elején bevezették az elsősök kötelező írásos értékelését, ami szintén kényszerből fakadó gesztus volt. De ha egy pedagógusnak fontos, hogy érzelmileg intelligens gyereket neveljen, akkor már nem lesz az. Sokan mondják, amióta szöveges értékelést adnak, másképp tekintenek a gyerekre. Felmerült az is, hogy mindig a kitűnőknek adják a jutalomkönyveket, de mi van azokkal, akik nem tudnak ilyen teljesítményt produkálni? Van-e dicséretes hármas?
A beszélgetés után a közönség kérdéseket tehetett fel, melyek között szerepelt az is, mit lehet tenni azért, hogy valaki akarjon felzárkózni. Pécsi Rita kiemelte, akkor kezd el egy gyerek felzárkózni, ha szeretetet tapasztal meg. „Küldd fel a szívét, és megy utána a teste többi része. Mutasd meg a gyereknek, hogy nem minden út járható, de ami az övé, azon repülni is tud.”
Szó került arról is, hogy az SNI-s ADHD-s papír sokszor kiszelektálja a gyereket az iskolából, a fejlesztések alatt is kivonják a gyereket a közösségből. A katolikus iskolák még nincsenek felkészülve arra, hogy valóban integrálni tudják a problémás gyerekeket. Felmerült az is, hogy amióta a szülők döntenek a gyerek iskolaérettségéről, sokkal több az iskolaéretlen gyerek, akit nem kellett volna első osztályba küldeni.
Fotó: Lambert Attila
Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
