Vágjunk is a közepébe! Tessék:
Külön érdekes volt, hogy szerzetesek és civilek is oktattak. Talán fele-fele arányban. A régebbi öregdiákok mondták is, hogy mi már ilyen újhullámos gimibe járunk, ahol civilek ilyen sokan vannak. Osztályfőnökünk például civil volt és matekot, meg fizikát oktatott. Mivel őt nagyon csíptem, de mondhatom úgy is, hogy csíptük, ez megmentett attól, hogy a komoly kihívást teljesítő matek érettségit, igaz csak középszinten, de csont nélkül lehozzam. Persze addig el kellett jutni. A kedvenceim közé itt nem annyira a biosz, vagy a kémia, hanem a magyar irodalom és a hittan tartozott. A Tanárnőt, aki a magyart tanította, mindig is becsültem és a mai napig felnézek rá a sok-sok tudásáért, amivel tanít. Rengeteget tanultunk tőle. De nem ám olyanokat, hogy mire gondolt a költő, hanem olyat, hogy mit jelent történelmi kontextusba helyezni József Attila verseit, vagy mit jelent Ady és a béke kapcsolata. Babits zsenialitása miért is zseniális. Persze a kötelező életrajzok is megvoltak, de ha valaki nem biflázta vissza betű szerint, hogy Babits Mihály született Szekszárdon 1883. November 26-án (egy nappal előtte van az én szülinapom is, talán ezért nem bírom a kánikulát, de az egyik kedvencem Babits). Ez valami noteszbe való infó, ettől nem tudjuk meg, hogy miért volt fenomenális, amit ő alkotott. A Tanárnő elmagyarázta nekünk. Aki figyelt, megértette.
Kaptunk olyan latintanárt, „Vér” Atya személyében, hogy a kis dolgozatokat nem így hívtuk, hanem „szadi”-nak. Mentségünkre szóljon, hogy Ő is. Azonban érettségire, aki akart, az középszintű latin nyelvvizsgát szerezhetett a Rigó utcában! Nekem van is, mert motivált az Atya klasszikus és stilisztikai tananyaga, amellyel kiegészítette a latin szavakat, fordítást, meg a nyelvtant. Emlékszem, egyszer félévkor az ötösért nem az igeragozást kérdezte tőlem, hanem, hogy melyik császár alatt kezdték el építeni a Colosseumot és ki alatt fejezték be, vagy, hogy mikor uralkodott Nero császár. Mivel nyelvvizsga ide-oda, érettségizni is kellett, biztos örült nekem, mert én voltam az egyetlen latin középszintes gyerek. Mondta is, hogy más latintanárok (nem tudom, kikre gondolhatott) már kint vannak a vízparton, ő meg nekem állít össze érettségi tételeket. Szóval, ha nem kapok ötöst, akkor megnézhetem magam, mert öt méter hosszú, gyalulatlan deszkán leszek leküldve. Aztán sok évvel érettségi után más okból jártam a gimiben, Ő kiabált rám: „Az egyetlen latin érettségis! Gyere ide, keblemre barátom!” – Ezeket már nem veszi el tőlem sem ember, sem idő.
Most nem megyek végig az összes tanáromon, mert mindegyikükről tudnék ilyeneket írni. Elevenen élnek az emlékezetemben, mert erős egyéniségek és egytől egyik zseniális emberek! Arra is volt gondjuk, hogy ha lehet, minden hónapban legyen valami program, pl. rekollekció egy kirándulással összekötve az erdőben, megmászni a Ság-hegyet, elmenni Komáromba, vagy Budapestre a Természettudományi Múzeumba, vagy a Terror Házába, vagy lemenni a Balatonra… Közösség épült. A mai napig akármelyik osztálytársammal találkozhatok és jól el tudunk beszélgetni. Ha közülünk akárki bajba kerül, akkor tudja, hogy a közösségre számíthat. Volt, hogy nekem segítettek, de olyan is, hogy én segítettem másik öregdiáknak. Sőt, ha kiderül valakiről, hogy bencés diák, az mindent azonnal barátivá tesz! Ez segített abban, hogy a korábban összegyűjtött erőimet fókuszálni tudjam.
Az „iskolabotrány”
Idő közben azonban odahaza is folyt tovább az élet patakja. A kis faluban, ahol éltem, „Gyurcsányéknak” hála (igen, ezt így direktben leírom, mert az egész életünket tönkretette), megszűnt az iskola. Persze nem csak ott, hanem tucatnyi iskola zárt be akkor, csak a Rábaközben. Szerintem ez a gyerekek elleni merénylet volt, s jöhetnek nekem a papolók, hogy pénz, meg gazdaság, meg anyagi dolgok, mert amíg minden ostobaságra volt pénz (pl. a hazudtunk reggel éjjel meg este), addig pont a legkisebb gyerekek taníttatására nem volt? Hagyjuk már! Nem véletlenül bosszant fel ez ennyire. Az alábbiakban ennek az egész folyamatnak az általam, távolról látott eseményeit a saját érzékelésem szerint fogom bemutatni. Mivel az iskola megszűnését a falusi új polgármester elég sokára jelentette be, így sokakat felkészületlenül ért. Így az én Szüleimet is. Elkezdtek hát minden követ megmozgatni, hogy megmentsék a sulit. Ez fontos volt nekik, mert nem akarták, hogy távolra (mivel a környéken majdnem minden iskola bezárt) kelljen buszozni a két kisebb tesómnak. Sajnos akkor még nem tudták, de mindenképpen erre voltak kárhoztatva. Ugyanis a megoldások, amikkel előálltak, először még jónak tűntek, egy vállalkozó felvásárolt más falvakban is iskolákat, majd azok fenntartásával biztosítani tudta, hogy a gyerekek még otthonról tudjanak bejárni, legalábbis egy ideig. A mi falunk ebből nem kért. Olyannyira, hogy családi kötelékek szakadtak meg (a mi családunkban is), ráadásul az egész kiterjedt egy általános háborúvá. A végén már nem volt más téma és mindenki a neki megfelelő oldalra állt. Az egyik csoport szerint nem szabad a széllel szembe… a másik csoport (szüleimé) pedig az volt, hogy mentsék meg a sulit, ha lehet. Egy alkalommal (ezt több, független személytől is tudom, én nem lehettem ott értelemszerűen) egy képviselőtestületi ülésen az egyik képviselő az aktuális szószóló szavába vágva felállt és rámutatott Anyámra, hogy „ki akarja árusítani az iskola épületét!”. Nem tudom már, hogy ki volt ő, vagy mi lett vele azóta, de örüljön, hogy nem voltam ott akkor, mert lehet, hogy nem a saját lábain ment volna haza… Ez az aljasság magas iskolája.
Az egész egyre inkább durvult. Az iskolamentők csoportja Anyukámat választotta „vezérének”, ami azzal járt, hogy minden felelősség is az ő vállát nyomta. De ott volt még Tiszi, ott volt a gyógyszertár, a körzeti orvos. Meg szülők is, szép számban. Ami érdekes volt, hogy tanárok nem voltak, vagy nem sokan. Eleinte néhányan még érdeklődtek, de hamar kikoptak. Nekik más terveik voltak. A katasztrófa akkor következett be, amikor az alapítvány csődöt mondott és nem tudta fenntartani az iskoláit. Utólag, már felnőttként utána olvastam ennek. Most úgy tűnik, hogy az alapítvány érdekei ütköztek a Gyurcsány-féle kormány érdekeivel és ez főleg finanszírozási és pénzügyi eredetű volt. Nyilvánvaló volt, hogy elvágják a pénzcsapjait. Mivel a szülőktől nem tudott/akart több pénzt beszedni ez az alapítvány, így végül felszámolta önmagát. Azt gondolom, hogy egy nagy illúzió volt az egész, mind a szülők, mind az alapítvány részéről. De legalább tettek valamit. S az iskola épülete végül kiürült, megtarthatta azt az önkormányzat. Ma kvázi művelődési házként funkcionál, könyvtárral, kiállításokkal, ilyenekkel. Egy olyan faluban, ahol ezren se élnek, nagyon nehéz helyzetben vannak azok, akik fenntartják és programokat szerveznek oda, mert ez nem pótolja az iskolát, ugyanakkor 30-50 főnél többet megmozgatni is csaknem lehetetlen, maximum egészségnappal, vagy hasonlóval lehet. Ez a hajó tehát végleg elment…
Ennek az egésznek a következményei egész családokat, sőt egész életeket vágtak tönkre. Voltak öngyilkosságok, száműzetések. Tiszit is megbüntette a falu, leveleket írogattak a püspökségre, ahol minden hibáját (ezekről már tudjuk, hogy egyszerű hazugságok voltak) felemlegették. Illetve sok olyan bizalmas levelezés is volt, amiről a kívülállók akkor még nem tudhattak. A vége az lett, hogy Tiszit áthelyezték előbb egy nagy, városi templomba, majd egy nagyobb falu és a hozzá tartozó körzet plébániájára. Ha szeretnék találkozni vele, ma is ebbe a nagyobb faluba kell utaznom. A gyógyszertár elköltözött. Azóta egy másik van helyette. A körzeti orvost már Isten nyugosztalja azóta. Szüleimre is rájárt a rúd, mert a butikot többé nem látogatták a falusiak. Aki mégis bement oda, azt megbélyegezték. Pletykák tárgyát képezhette már csak az is, ha Anyukámmal szóba állt valaki. Volt olyan többször is, hogy egyesek elmentek a házunk előtt és odaköptek egyet.
A butik végül csődbe ment. A teherautó és az árukészlet ugrott. Mivel hitelből volt fedezve és indítva, kérdésessé vált, hogy a törlesztések hogyan lesznek ezek után feladva. A problémát nehezítette, hogy az akkoriban divatos, én csak „Gyurcsányék” átverésének nevezem, deviza alapú hitel volt, aminek a törlesztései egyre nőttek. Végül elérte az egész azt a szintet, hogy már a családi házat fenyegette. Hogy ne legyen nagyobb probléma, Édesapám feláldozta magát a családért és kiment előbb Németországba, majd Ausztriába húsüzemi előkészítő munkára. Éppen ezért, nekem senki se mondja, hogy odakint minden mennyivel jobb, mint itthon, mert a Napnál világosabb, hogy ezek a nyugati „nemzetek” csak rabszolgáztatják a külföldi munkaerőt. Hétfőtől péntekig, olykor 14-16 órában, olyan körülmények között, ahova egy átlag német, vagy osztrák be se tenné a lábát. Hányingerkeltő. De a fizetés se volt olyan nagyon sok, mint amennyit a ledolgozott órák száma indokolt volna. De több, mint amit itthon akármivel is megkeresett volna. A rendszeres utazgatások miatt (közben Húgom is gimis lett) célszerű volt az utazást megspórolni, így hát újra költözés! Egy közeli kisvárosba költöztünk egy apró lyukba, egy albérletbe, ami zajos volt (a földszinten egy CBA működött), furák voltak a szomszédok és nem volt privát szféra, annyira kicsi volt. Apám éveket dolgozott külföldön, mire annyira össze tudták szedni a pénzügyeiket, hogy a ház megmeneküljön és haza lehessen költözniük. Addigra a ház eléggé leamortizálódott (közel 10 év), így fel kellett újítani előbb, amihez se forrás, se segítség nem volt…
Felvételi
Szóval így teltek a gimis éveim közben az otthon maradtak napjai.
Az első két évben szenvedtem is, több kettesem és hármasom volt két hét alatt, mint előtte 8 év alatt úgy, hogy általánosban is voltak tanáraim, akik nem kíméltek. De ez kellett, hogy legyen honnan felállnom. Utolsó évben már színötös voltam, s az érettségim is színötös volt, plusz a latin nyelvvizsga, biosz és kémia emelt. Ezek is természetesen ötösök. Akkoriban orvosnak akartam menni, meg is jelöltem a Sotét, meg Szegedet, meg az ELTE Bioszt, ha nem jönne össze. Nem jött össze. Egy pont hiányzott. Hála a Magyar Bálint-féle reformoknak, két középfokú nyelvvizsga nélkül nem volt esélyem bejutni, mert nem lett teljesen 100%-os a biosz érettségim, a kémia is lehetett volna jobban ötös. Utólag is azt mondom, hogy teljesen abszurd az egész. És akkor és ott eldőlt, hogy biológus fogok lenni. Most, ahogy ezt írom, biológusként, végigfut a hátamon egy jóleső érzésű hidegrázás. Mert nagyon örülök neki, hogy végül nem lettem orvos, hanem biológus. Szerintem szebb szakma, legalábbis számomra. Az orvos nyilván fordítva látja. De én biológus vagyok, nekem ez a szakma a világ teteje.
Pár gondolat még a gimiről
A gimi alatt – érdekes módon – nem volt ingerenciám arra, hogy az eddigi életemet gyökeresen megváltoztassam. Szerettem olvasni, ekkoriban kezdtem rákapni a történelmi témájú könyvekre. Szakkönyvekre gondolok. Ilyenekre, mint az „elvesztett győzelem”, a legendás von Manstein tábornagy „Verlorener Sieg” magyar fordításában. Meg hasonlók. Eredetileg azért kezdtem el, hogy javítsam a töri négyest ötösre, de egy új világot nyertem, ami ennél sokkal többet adott: perspektívákat a különböző történelmi események megértéséhez. Annyira más volt szabadon elmerülni a történelemben, mint az órán. Nem voltak keretek. Ha még jobban érdekelt egy ország, akkor nem volt időhiány. A többiek sáskának becéztek, mert ahogy azóta is, már akkor is rajongtam az imádkozó sáskákért. Ehhez is sok kedves emlékem kapcsolódik, de ez egy másik beszámoló tárgya inkább. Ezeket az olvasási rohamokat csak a focimeccsek szakították meg. Ott valamiért nem számított, ha a favágó SE játékosaihoz képest is béna voltam, akkor is bevettek és játszottunk. Mert szerettük a mozgást. És tök jó volt, mert éreztem, hogy fejlődök. Amikor jöttek a hazautazások, mindig volt miről mesélni, s még mindig vártak az asztalkámon azok a cikkek, amiket Édesanyám időközben összegyűjtött. Ezeket mindig gondosan elolvastam. A mai napig azt gondolom, hogy a tudománynak nem szabad(na) a Nobel-díjról szólnia, hanem a tudás iránti vágyról. Ne az legyen a lényeg, hogy kilencven semmitmondó cikket írjunk az XY folyóiratba, hanem az, hogy tudás iránti olthatatlan emberi vágyat testesítsük meg és próbáljuk megvalósítani az igazság keresését. Mert mi is a tudomány célja? Nem mondjuk ki, de valójában a mindenség ismeretére törekszünk. Hívőként nekem ez azt jelenti, hogy Istent keressük. Hogy megtaláljuk-e, csak attól függ, hogy elég szorgalmasan keressük-e. Mint már említettem, nekem nincsenek kétségeim afelől, hogy Ő Van.
Egyetem – ELTE-TTK
Szóval egyetem. Gyűlöltem. Budapestet is, meg az egyetemet is. Egy teljesen másik világ, egy szabályok nélküli világ, egy túlzottan szabados világ, egy olyan világ, ahol minden fekete egy olyan embernek, mint én. Volt oktatóm, aki kijelentette, hogy még az Anyaszentegyház se tudja rávenni, hogy megadja a kettest, mert abból ne legyen biológus, aki hívő ember. Szerencsére sikerült a vizsgán elkerülnöm, mert nem egyedül tartotta az órákat. Sok jót nem is tudok elmondani, rosszakat meg nem akarok írni, inkább kiemelném, hogy akkoriban az asztrobiológia érdekelt. Magyarul a Földön kívüli élet keresése. A csillagászat amúgy is benne volt a spektrumban. Hatodikas koromban készítettem egy 1 méter X 1 méteres periódusos rendszert a szobám falára. Rengeteget, talán két hónapot is melóztam vele, hogy legyen olyan szép, hogy ki lehessen rakni. Aztán még volt üres hely, úgyhogy elkészítettem egy olyan hosszúkás képet (mint a Feszty-körkép), amely a Naptól távolodva a Naprendszer legfontosabb égitesteit mutatta be méretarányosan. Pár adatot is ráírtam nagy lelkesen, de azok olyan aprók voltak, hogy nem lehetett elolvasni. Tiszi adott nekem egy 8 mm-es teleszkópot, amivel a Holdat tudtam megfigyelni. Akkoriban szinte minden kráter és képződmény nevét tudtam. Ma már jó, ha tucatnyira emlékszem. Pár éve volt egy előadásom egy városi szabadegyetemen Vasban, az „Élet a Földön kívül” címmel. Most októberben lesz az újrája. Akinek jár a Vas Népe, találkozhatott a kissé (nagyon) elhízott portrémmal is). Szóval nem zárkózom el az ilyesmik elől sem. Az egyik, témába vágó oktatóm megmondta kerek-perec az egyik vizsgát követően, ahol beírt nekem a kis fekete anyakönyvi… akarom mondani a kis fekete indexembe egy akkora egyest, mint egy ház. Egy emeletes ház. Kétemeletes, plusz padlás, meg pince. Jó nagy kerttel… Megmondta, hogy én nem vagyok elég jó erre a területre, ráadásul nincs is igény Magyarországon erre, egy fő kimeríti a szakmát, az az egy fő, meg ő maga és legalább 30 évig nem tervez nyugdíjba menni, szóval a saját érdekemben menjek más területre. Mondta még, hogy most haragszom, de egy napon megköszönöm. Egyébként igen, igaza lett. Tényleg hálás vagyok neki!
A tüdőtérfogat
Ahogy a bevezetésben már említettem, átlagos tüdőtérfogattal rendelkezem. Egy élettani gyakorlaton tüdőtérfogatot mértünk. Egy lufit kellett felfújni és ebből számoltuk ki, hogy kinek mekkora a tüdőtérfogata (mínusz a reziduális térfogat). Azokat, akik sportolók voltak, külön csoportba ültették. A gimiben a kémiatanárom szervezett egy sakkcsapatot. A foci mellett a sakk volt a másik nagy szerelmem a sport terén. Direkt nem akartam előhozni eddig a pontig, mert itt válik ez érdekessé. Olyan mélyen belementem a sakkba, hogy az ELTÉn bizony igazolt játékos voltam. Bár semmi maradandót nem alkottam, amolyan középmezőny szintű, vagy annál valamivel rosszabb játékos voltam, de szerettem, mert egy olyan közösség volt, ahova jó volt menekülni Budapest nyüzsgése és az egyetem vibráló pezsgése elől. Egy-egy sakkedzésen többet nevettünk, mint egy vígjáték alatt a moziban. Jó csapat volt, rájuk örömmel gondolok vissza. A sakk akkor ért véget számomra, amikor Szegedre kerültem. Ott valahogy nem találtam meg ezt a közösséget még egyszer. Azóta nem is nagyon játszottam, néhány bábu lépését ismerem még és ennyi a tudásom. Szóval akkor még kártyám is volt, igazolt játékosként én is odaálltam az evezősök, röplabdások, stb. közé. Nem tudtam, nem mondták, hogy erre mi szükség van. Nem akartam gondolkodni… Mondta a gyakvezető, hogy teljes erővel fújjuk fel a lufit. Hát én aztán fújtam, ahogy csak bírtam. Ezt követően kiszámoltuk a térfogatot. Jön a gyakorlatvezető. Nézi az eredményeimet. Vakarja a fejét… Minden számolás jó, de az adataid nagyon gyengék. Átlagosak. Belefújnál újra a lufiba? Hát persze! Piros volt a fejem, annyira fújtam. Mindenki látta, hogy ennek a fele se tréfa, mindjárt elvisz a stroke, annyira fújom, nagyon meg akarok felelni. Újraszámolás. Akkor már mindenki az asztalom körül állt, kíváncsiak voltak, hogy mi lehetett a probléma. Az eredmény szinte ugyanaz, mint előbb. Fogja a lufit a gyakvezető. Nézegeti, forgatja. Nem érti, hogy miért ilyen az eredményem. Aztán megkérdi: „mit sportolsz?”. A válasz rövid: „sakkozom”. Mindenki nevet, én is. A gyakvezető könnyesre neveti a szemeit. Ötös. Mondja. Arra a napra kaptam egy ötöst. Átlagos tüdőkapacitással…
Szeged
Az ELTÉT inkább túléltem. Csúsztam is, nem nagyon akart menni. Nem láttam értelmét annak a rengeteg szótári magolásnak, amire a hallgatók két hét múlva már nem emlékeznek. Most így, adjunktusként visszatekintve (igen, erre büszke vagyok, ezért is ismételgetem annyit) most se tudom, hogy mire volt jó. Talán az első, vagy maximum a második évfolyam voltunk, akik ezt a béna bolognai rendszert végeztük. Tehát az oktatóink elmondták, hogy amit eddig öt év alatt nyomtak le, azt most három alatt fogják, majd a ráépített két évben megismétlik. Nagyon szakmaian hangzik… De már akkor eldöntöttem, hogy ez a liberális város és egyetem nekem nem kell, ezért vidéki egyetemen akarom a két év mesterszakot megcsinálni, ezért elmentem Szegedre felvételizni. És fel is vettek! Mert a felvételin feltett kérdésekre szépen tudtam válaszolni. Nem a magoltakat kérdezték, hanem az összefüggéseket. Azokkal meg tisztában voltam. Így utólag vicces is látni, hogy mennyire rettegtünk a Rosaceae rendszertanától, sok-sok latin bemagolandó. Mára szinte az egészet felforgatta a genetika, szóval, aki még tudja, már nem sokra megy vele. Pláne egy olyan világban, ahol a paradicsom genetikailag gyümölcs!
Mikor elkezdtem Szegedet, akkor egy albit kerestem, egy informatikus srác akkor már keresett lakótársat, úgyhogy szépen össze is jött a fedél a fejem fölé. Zseniális volt a Star Trek est rumos pudinggal, vagy alap vacsival. Volt sokszor, főleg vizsgaidőszakban, hogy jött át a hang a másik szobából: „Igen nagy a csönd, belehaltál a tanulásba?” és akkor a válasz „Igen, kétszer is már!” Kérdés újra: „Star Trek? Már csak tizenegy rész van az évadból!”, „Hadd szóljon!”. Érdemes hozzátenni, hogy a kötelességünkkel mindketten tisztában voltunk. Nekem tök jó jegyeim voltak és a lakótársamból is egy nagyon menő ember lett, aki mára az egész világot bejárta informatikai csoportvezetőként. Büszke is vagyok rá most, hogy írok róla!
Szakdolgozat
A szakdolira Szegeden sok lehetőség adódott. A legtöbben a Szegedi Biológiai Központba mentek, úgyhogy végül szinte az egész évfolyam ott kötött ki. Kivéve néhányunkat. Én mindig olyan ember voltam, hogy ha a tömeg jobbra indult le a lépcsőn, akkor én juszt is balra! Vagy vice versa. Biztos nem fogok tülekedni, ha nyugodtan is közlekedhetek. Ezért egy jó barátom után, akivel a mai napig tartom a kapcsolatot, elmentem a Szegedi Klinikára, azon belül is a Klinikai Mikrobiológiai Diagnosztikai Intézetbe. Őszinte leszek, végig azt éreztem, hogy útban vagyok és nem hiányzom, pedig mindenki barátságos és aranyos-mosolygós volt. De valahogy ez mégis így volt. De, és ez egy hangsúlyos de, megtanultam PCR-t összemérni, DNS-t izolálni makrofágokból, megtanulhattam az ELISA módszert, meg egy csomó laboratóriumi protokollt is láttam, olyan szinten, hogy mit hogyan érdemes pakolni, tenni-venni. Minek mi a célja, értelme. Pontosan tudom, hogy nincs jó véleménnyel rólam az egykori témavezetőm, mert én magamtól nem kezdeményeztem a laborban, nem folytam bele jobban a napi rutinba, mint amennyire kellett. Ő meg a tutyimutyikat nem szerette. De még ezzel együtt is sokat-sokat tanultam tőle, amiért nem lehetek elég hálás. Persze a kapcsolatot nem tartjuk. Sajnos.
Barátnő és barátnőből feleség
A szemfüleseknek feltűnhetett, hogy az életem „romantikus” oldalát még nem fejtettem ki. Nem is éreztem szükségét, mert minden ilyen epizód eltörpül utólag egy nagy fejezet mellett, az igazi nagy szerelem mellett. Mi ezt a nagy szerelmet még jelenleg is írjuk. És itt nyitnék egy külön bekezdést, mert életem egyik, ha nem legfontosabb eseményéhez értem el. Szegeden ugyanis aktívan foglalkoztam azzal a kevés kis szabadidőmben (mármint a Star Trek mellett), hogy novellákat írogattam. A sakk után volt némi űr, ezt így tömtem be. Szerettem kiírni magamból egy csomó történetet. Sokat. És minden újabb novella jobb lett, mint az előző volt. És akkor, ennek következtében megismertem egy szintén vasi, akkor Székesfehérváron, majd Dunaújvárosban tanuló gyönyörű szép szemüveges nőt. Külön kiemelném a szemüvegest, mert én már óvodában is tudtam, hogy szemüveges Feleségem lesz, mindig is tetszett nekem ez a profil. Megmagyarázni nem tudom. Olyasmi lehet, mint hogy vannak férfiak, akik a szőke, barna, vagy épp vörös hajú nőket preferálják. Én a szemüveges nőkkel voltam így. Aztán onnantól már nem csak magamnak írtam. Egy művészettel foglalkozó, sajnos azóta megszűnt közösségben ismerkedtünk össze. Ő versekben utazott. De még milyenekben! Tucatnyi antológiába nyert bekerülést mindenféle versenyeken. Úgyhogy feldobtunk egy témát, amiről ő verset, én meg novellát írtam. És ez így ment sokáig. A végén meg is jelentettük kiadásban. Innen származik az Adam Bogomolov név, a „művészi” álnevem, amit szeretek, mert a kedvenc ízeltlábúm a Mantis religiosa, az imádkozó sáska, ami oroszul a fordító szerint bogomol. Hát innen van ez. Meg hát nem utolsó szempont, hogy Bogomolov írta a „titkos küldetés” című regényt, amit gyerekkoromban nagyon szerettem. Ahogy fentebb írtam, már a gimiben is Sáska volt a bevenevem… Gyerekkoromban gyűjtöttem őket hatalmas, öt literes dunsztos üvegekbe és feljegyzéseket készítettem róluk. Gondosan katalogizáltam és lejegyeztem mindent, amit fontosnak éreztem. Gondolom, erről nem is kell többet írnom, mert már ennyiből is kiderül, hogy miért én voltam a fura gyerek az iskolában. Ez a kedves szemüveges verses lányka mára a Feleségem. És nagyon szeretem. Mert okos és szép, művelt és ami mindegyik tulajdonságát agyonveri, hogy szereti a klasszikus nemi szerepeket és azokhoz adaptálódott. Nagyon jól süt-főz (ez látszik meg rajtam) és szereti is ezt. Mivel én meg szeretem a főztjét, hát engem is szeret! És ez így van jól. Sokszor ott sündörgök én is a konyhában, hogy mit segítsek, de inkább elzavar, jobb, ha nem vagyok útban, mert amíg én felszelem a húst, addig ő már össze is rakta az egész húslevest. Vele nagyon szeretek enni, mert ahhoz képest, hogy milyen vékony és törékeny alkatú, nagyon jó étvággyal tud enni. Meg is kérdezik sokszor, hogy eleszem-e előle az ételt? Szóval erről ennyit. De vele a szegedi éveim alatt jöttem össze és azóta is együtt vagyunk, az életemet nem tudnám elképzelni úgy, hogy nincs mellettem. Volt olyan, hogy ellátogatott itthonról Anyóshoz, aki kistermelő, jár rendesen termelői piacra is, meg minden. Ott aludt egyet, vagy kettőt. Itthon egyedül nem tudtam aludni. Hiányzott a környezetből. Tök sokáig forgolódtam, végül bekapcsoltam a tévét, megnéztem pár Family Guy részt, hogy az agyam lefáradjon és el tudjak aludni. Szóval együtt „bandázunk”, de erről még lesz szó.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
