Ma már a nyolcvanas évekre is úgy tekintünk, mind az elmúlt korok éveire. Az volt az az időszak, amikor még sokkal erősebben éltek a hagyományok, még ha éppen az átkosnak nevezett évekről is van szó, amikor a keresztény hagyományokat a hatalom nem nézte jó szemmel.
Gyermekkorom karácsonyaira nosztalgikus, de egyben szomorkás hangulatban emlékezem, talán azért is, mert azok közül, akik azt széppé tették, már alig vagyunk néhányan az élők sorában, pedig csaknem négy évtized telt el azóta. Mondhatnánk, a sors így hozta.
Ugyan nem karácsonyi szokás volt, de emlékszem, december elején szekérrel járták a Csemadok-tagok a falut és apró ajándékkal lepték meg a gyerekeket. A szokás úgy maradt el, ahogy a magyarságunk lélekszáma csökkent a faluban. Ugyan a Csemadok újra működik, de ezt a szokást már nem elevenítettük fel. Felteheti a kedves olvasó a kérdést, miért nem. Az okok prózaiak, a gyerekek zöme a szülőfalumban már nem tud magyarul, illetve vállalkozók, majd az önkormányzat felelevenítette ezt a szokást, ha nem is úgy, amilyen a nyolcvanas években volt.
Mivel a dédszüleink már nem éltek, mamával a temetőben meglátogattuk őket. Kerülővel jöttünk haza, hiszen a többi utcán is meg kellett csodálnunk a Jézuska által hozott karácsonyfákat. Mire hazaértünk, általában átfagyva, csodák csodájára már otthon is állt a fa, járt a Jézuska. Olyan varázslatos volt a hangulat ilyenkor, hogy el sem gondolkozunk azon, hogyan lehetséges, hogy hozzánk éveken keresztül akkor jött a Jézuska, mikor mi a faluban sétáltunk a nagymamánkkal.
A régi szokásokból néhány megmaradt még itt, Pozsony közelében, Dunaújfalun is. De lehetséges, hogy az én nagyszüleim és édesanyám ragaszkodott hozzá annyira, hogy nem hagyták feledésbe veszni. Kellett, hogy legyen mákos és diós étel az asztalon, nálunk pozsonyi kifli. A mák a gazdagságot jelentette, a dió az egészséget hozta meg, elvitte a rontást. A fokhagyma, amivel többek között a lencselevest fűszerezték, szintén az egészségünk megőrzése érdekében volt fontos, míg a lencse a sok aprópénzt jelentette. A kedvencünk a „karácsonyi bab” (lóbab, öregbab) volt, ez szintén a gazdagságot hozta meg a család számára. És persze volt hal, krumplisaláta, ostya, ezek azok az ételek, melyek a huszadik században megszokottá váltak. Volt az asztalon alma, füge, mogyoró, ezek mind a család jólétét voltak hivatottak elősegíteni.
Énekeltük a Mennyből az angyalt és a Kiskarácsonyt is. Ez az idilli állapot még az 1990-es évek elején is megmaradt a községben. Sajnos mára a szokások egy része kiveszett, már nem járunk mendikálni, sőt, már olyat sem látunk, hogy a nagyszülők sétálnának az unokáikkal, hogy Jézuska titokban meghozhassa a feldíszített karácsonyfát és az ajándékokat.
Életünk első karácsonyát megörökítették, igaz nincs közös családi fotó, csak külön-külön kép készült, a bátyánkkal egyszer a húgom, egyszer én szerepelek a fotón, a karácsonyfa széle is látszik mindkét képen. Illetve van kép, amelyiken már nagyobbak vagyunk és hóembert „építettünk”, a fotó a téli szünetben készült. Akkoriban még kevesebb fényképet csinálhattak a szüleink, hiszen egyrészt csak néhány háztartásban volt fényképezőgép, másrészt a filmek előhívatása nélkül nem volt fénykép. Mennyivel egyszerűbb ma. De mennyivel jobb az albumokat lapozni és örvendeni annak a néhány fényképnek, mint a számítógépen „lapozni” a sok ezer fénykép között.
Sajnos nem találtam fotót arról, hogy énekelni járunk, valószínűleg azt nem örökítették így meg, de a szívünkben és a tudatunkban örökre megmarad.
Áldott, békés karácsonyi ünnepeket!
(Neszméri Tünde/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
