Ülök az üres képernyő előtt, és nem tudom, mit írhatnék meg. Van egy címem, van egy témám – és nincs semmi bizonyosság a kezemben.
Azaz mégis: adott egy asszony, aki viszonylag fiatalon elveszítette nem egészen tizenkét éves fiát. Máig tisztázatlan körülmények között, azt hiszem, soha nem tisztázható körülmények között. Jánoska volt a fiúcska neve. Vaszi Jánoska. Ma már János bácsinak kellene neveznünk Őt, hiszen ötvenkét éves lenne, apa, talán nagyapa lehetne. Nem adatott meg neki.
A történteket, az 1984. június 5-én lezajlottakat feleleveníteni fölösleges. Semmi újat nem lehet hozzátoldani a már sokszor leírtakhoz, hát akkor minek? A tényeket mégis el kell mondani: azon a napon, negyven évvel ezelőtt, egy gyermek ott játszott a téren. Ami nem a miénk, ami immár soha nem lesz a miénk. Labdázott – akkor minden gyermek a laszti űzésével volt elfoglalva, nem létezett még internet, simogatós telefon sem, a mai kor vívmányai még amerikai filmekben sem jelentek meg, a Csillagok háborúja olyan távoli jövőnek tűnt, ami talán meg sem valósul, pedig dehogy. Jánoska elvolt magában, talán arra gondolt, ha a Fennvaló több képességgel áldja meg, jobban tudna focizni, mint osztálytársai, de a Mindenható csak annyit adott Neki, amennyi pillanatnyi jókedvében kitelt tőle: nem többet, nem is kevesebbet, mint amennyi az átlagembernek kijár. Hát rúgta Jánoska a labdát, a visszapattanó gumigömb hűségesen járta be pályáját, oda, vissza, számtalanszor egymás után. Unalmas lehetett, de gyakorlat teszi a mestert, és ezt Jánoska is tudta. Hát rúgta a labdát, amely nem volt éppenséggel gömb alakú, ezért néha ide pattant, néha oda. A játék emiatt annál izgalmasabb volt, a kiszámíthatatlanság tényezője tette olyanná. Jánoska boldog volt, ha eltalálhatta a falról visszapattanó labdát, szomorú, ha mellérúgott.
A képzelt pillanatfelvétel azért fontos, mert rávilágít Jánoska pillanatnyi lelkiállapotára: egy felajzott gyermekember, aki mindenre képes, csak hogy megmutassa, ő több, mint társai. Ilyen körülmények között egyértelmű, hogy elfogadta a kihívást – ami számára nem is volt kihívás, csupán egy ártatlan(nak tűnő) kérdés: édes fiam, nézd már meg, mi van abban a bőröndben. A szekus magyarul szólt hozzá, arca sem tűnt idegennek Jánoska számára, látta már a téren többször is. A 83-asban mindig frappét ivott, minden második korty után rágyújtott egy Kent cigarettára, Jánoska még túl fiatal volt ahhoz, hogy megértse, a Kent olyan státusszimbólum, amit nem lehet felülmúlni. Ő csak annyit reagált le az egészből, hogy a bácsi, a látásból ismert apjakorú ember megkérte valamire. Édesapjának sem mondott ellent soha, hát miért tette volna éppen most, amikor az érdekes arcú bácsi megkérte valamire? Odament. Hozzáért a bőröndhöz. Talán a hatalmas dörej lehetett, amit utoljára még észlelt. Aztán élettelen teste néhány méterrel arrébb zuhant vissza a térre. Amely immár soha nem lesz a miénk.
A szekus gyáva ember volt. Tudta, hogy robbanószer van a bőröndben, azt is, hogy egy óraszerkezetnek kellett volna működésbe hoznia, valamikor éjfél tájékán, amikor senki nem jár a téren. Valami gikszer vegyült a dologba, a provokáció nem úgy sikerült, ahogyan agyafúrt kieszelői eltervezték. Volt már ilyen a történelemben, hát nem is bánkódott miatta a szekus. De neki az volt a feladata, hogy a műveletet felügyelje – hát megtette. A maga módján. A tőle telhető legnagyobb odaadással, de gyávasága béklyójába hálózva. Ezért áldozta fel a gyermeket. Vagyis… valójában nem tudta, hogy áldozat lesz Jánoskából. Akinek a nevét sem ismerte. Csak látta már korábban a téren. Néha lepkét űzni, legtöbbször labdázni. És alkalmasnak találta annak a feladatnak a végrehajtására, amire ő nem mert vállalkozni. Amit aztán Jánoska ellentmondás nélkül végrehajtott. Ha van Menny, akkor Ő azonnal oda költözött.
A nagy asszisztenciával végrehajtott helyszínelésre Jánoska édesanyját is kihívták. Akkor, ott: elájult. Nem tudta azonosítani fia holttestét. Egyáltalán: azt felfogni, hogy alig tizenkét éves fiát elveszítette, elképzelhetetlen volt számára. Elvégre az élet rendje azt diktálja, hogy fiak tegyék sírba a szülőket. Most – ezelőtt negyven esztendővel – az élet rendje felborult. És azóta sem állt helyre.
Mert Vaszi Teréz hiába kereste igazát. Sírba tette a fiát, arra soha nem tudott visszaemlékezni, hogyan zajlott le a gyászszertartás. A temetésen részt vevő kevesek (csak a rokonság mehetett ki a sírkertbe, másoknak megtiltotta a hatalom) elmesélték utólag, hogy nem sírt. Csak állt merev arccal, ha nem támogatják két oldalról, összecsuklott volna. Sírni csak később tudott – de azt élete végéig, valahányszor csak Jánoska az eszébe jutott. A gyermek halálának első évfordulóján megemlékezést tett fel a helyi lapban, többet aztán azt sem. Ezt is megtiltották volna neki? Könnyen lehetséges, akkoriban bármit könnyen meg lehetett tiltani. Csak a Vaszi Teréz arcán lefolyó könnyeknek nem lehetett parancsszóval útját állni.
Remélni sem merte, hogy egyszer még elindulhat az igazságkeresés útján. De megérte a rendszerváltást, hát nekiveselkedett. Csak annyit szeretett volna megtudni, fiának miért kellett alig tizenkét évesen meghalnia. Nem gyilkosokat keresett, nem büntetésükre szomjazott, csak az igazságot akarta megtudni. Hogy az ő igazságkeresésének útja mennyire rögös lesz, milyen akadályoktól válik járhatatlanná, azt sem ő, sem a később segítő szándékkal hozzá csatlakozó Puskás Attila és Simó Erzsébet nem tudhatták. Nem is jutottak előre szinte semennyit, pedig éveken át próbálkoztak. Vaszi Terézt talán már csak a remény tartotta életben. Azt azért jó idejében kijelentette, ha üt majd az órája, ne ősei mellé, a bükszádi temetőbe helyezzék örök nyugalomra, hanem fia sírjába hantolják koporsóját.
Azon a sétányon, amelyen Jánoska utolsó útjára indult, immár két éve áll egy emlékmű. Gyakran sétálok el mellette, eleinte folyamatosan virág borította, aztán ritkultak a gyertyák s a virágszálak – így van ez rendjén, „az Élet él és élni akar”, ezt mióta létezik az ember, azóta tudjuk, megfogalmazni ilyképp csak Ady tudta. Ma azonban ismét virágoknak kell kerülniük az In memoriam Vaszi Jánoska emlékműre. Mert az Élet nem csak élni, de felejteni sem akar.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
