Talán nincs magyar, aki ne tudná, hogy vasárnap délután egy utolsó utáni pillanatban kapott góllal kikaptunk az írektől, ezzel lecsúsztunk a vb-pótselejtezőről és immár 10. alkalommal nem leszünk ott a foci-vb-n. Kellett egy hosszú éjszaka, hogy leüllepedjenek az emberben a történtek, az érzések. Mert reménykedtünk! És tekintettel arra, hogy egy iksz is elég lett volna, minden esélyünk megvolt arra, hogy egy lépéssel közelebb kerüljünk AZ álomhoz.
Hosszú-hosszú perceken keresztül láthattuk (ki a lelátón, ki a televízió képernyőjén) nemzeti tizenegyünk játékosainak szomorú, könnyes arcát, a csalódottságot, azt az érzést, amit anno Izland ellen az izlandiak arcán láttunk. Nos, vasárnap mi voltunk Izland. Mi voltunk azok, akiknek a kezét az utolsó pillanatban engedte el a szerencse nagyasszonya. Nyilván ebből is tanulni kell, és a nálunk okosabbak tökéletesen kielemzik majd, hogy miért is történtek úgy a dolgok ahogy.
Eldöntik majd, hogy helyes volt-e a kezdőnk, a cseréink, hogy szabadott-e az utolsó percekben megbontani a védelmünket… ahogy azt is eldöntik majd, hogy a hullámvölgyet, amibe belekerültünk, a Misterrel fogjuk-e túlélni. Van az a pont, ahol már kevés lesz a szimpátia, ugyanakkor meggyőződésem, hogy a vasárnapi vereséget nem lehet egy ember vállára tenni. Úgy, ahogy nem lenne fair azt mondani, hogy egyszemélyben a kapus hibája a bekapott gól, úgy nem lenne igazságos az sem, ha csak Rossi vinné el a balhét.
El kell fogadnunk, hogy attól, hogy van a csapatban egy Szoboszlai Dominik, egy Varga Barna, vagy egy feltörekvő Tóth Alex, attól még nem lettünk mi az elit. Néha-néha sikerül nyomást gyakorolnunk a nagy csapatokra, megfogni őket, gólt lőni nekik, de ez nem jelenti azt, hogy a csoda mindig zsebben van.
Az elmúlt években mégis olyan csodában van részünk, ami 20 éve még elképzelhetetlen volt. Emlékszem még azokra a válogatott meccsekre, amikor az ember gyomra összeszorult, ha azt látta, hogy a védőinknél van a labda, mert sokkal valószínűbb volt, hogy saját maguk kínálnak helyzetet az ellenfélnek, mint az, hogy gond nélkül kihozzák a labdát. Emlékszem még arra is, amikor úgy ültünk le meccset nézni, hogy „na, lássuk ma mennyire fognak bénázni”. Mikor nem igazán volt opció az, hogy győzhetünk akár egy Andorra ellen is. Mikor a papírforma szinte semmit sem számított, mikor, ha valaki külföldön játszott, akkor az már belépő volt a válogatott kapuján.
Rossi: „Nem keresek kifogásokat, én vagyok az első számú felelős”
Marco Rossi alatt sokszor húztuk fel a szemöldökünk, hogy kik is kapak meghívót. Nem jött be mindig az elképzelése, de aki komolyan vette, hogy válogatott mezt akar magára húzni, az odatette magát, mert megtanulta, hogy az olasznál nem magától értetődő, hogy az egyik meghívót követi a másik.
Sok a HA a tegnapi meccs, vagy épp az egész vb-selejtező tekintetében. Ha Dublinban nem állítják ki Sallait; ha nem hagyunk ott két pontot; ha a portugálok ellen Kerkez és Szoboszlai nem szúrja el a végén; ha tegnap rúgunk egy harmadik vagy negyedik gólt is… Önmagában az első is elég lett volna, az első kettővel meg a csoportelsőség is összejöhetett volna. Volna.
Mivel tizenöt millió futballbíró, fociedző, szövetségi kapitány, sztárjátékos és önjelölt szakértő hazája vagyunk, így a vélemények is egyénenként eltérőek. Az biztos, hogy most fordulóponthoz érkezett a válogatott. Az is biztos, hogy talán soha nem volt ilyen túltöltött a válogatott és a válogatott játékosok programja. És az is biztos, hogy a játékosoknál jobban most senki sem csalódott az eredmény miatt.
Az meg nem is lehet kérdés, hogy a magyar szurkolónak most is ott kell állnia 12. játékosként a csapat mellett. #csakegyütt. #hajrámagyarok
Komjáthy Petőcz Andrea
Nyitókép: mlsz.hu
Magyar-ír után: Csányi Sándor elcsukló hangon állt a kamerák elé
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
