A jeles orientalista és turkológus, Vámbéry Ármin (1832–1913) mielőtt elindult volna Törökországba és keleti felfedező útjaira, elsősorban házitanítóként kereste meg a napi betevőre valót. Az ország több helyén megfordult és „munkája” közben jó néhány kellemes vagy éppen kellemetlen élményben is része volt. Például a szlavóniai Kutyevo településen nagyon jól érezte magát, mert egy tizenhat éves kisasszonyt kellett mindenféle tudományokra tanítania. Emília kisasszony édesanyja azonban egy idő után gyanút fogott, hogy a fiatalembert nemcsak a tanítói feladatok kötik le, hanem lánya bájai sem hagyják érzéketlenül, ezért hamarosan közbe is lépett és véget vetett a kutyevói szép napoknak.
A felmondás kellemetlenül érintette, mivel fizetését könyvekre költötte, és még annyit sem sikerült megtakarítania, hogy iskolai bizonyítványait kiválthassa, sőt Dunaszerdahelyen élő édesanyját is csak baráti támogatással tudta meglátogatni. A következő években hol Bécsben, hol Pesten próbált szerencsét, végül egyik ismerőse ismét egy házitanítói állást szerzett neki.
Egy évvel később már egy másik családnál helyezkedett el, végül egy nyugalmazott fogházigazgató fiát tanította angol és francia nyelvre. A házigazda, Balla úr amatőr meteorológus is volt, és időnként Vámbéryt is befogta, hogy segítsen a megfigyeléseknél. Eközben alkalma nyílt perzsául is tanulni, aminek később nagy hasznát vette.
A ház asszonya azonban nem tudott megbékélni azzal a ténnyel, hogy a házitanító zsidó származású és emiatt még a férjével is összeveszett, így Vámbéry jobbnak látta, ha távozik.
Utolsó nevelői állását a Veszprém vármegyei Csetényben foglalta el egy jómódú zsidó bérlő, Grünfeld úr családjánál. Mint Küzdelmeim című visszaemlékezésében írja: „az a szeretetteljes bánásmód, amelyben Grünfeld úr művelt és nemes érzelmű családja részesített, a legkedvesebb emlékezést hagyta lelkemben változatos és közben-közben eléggé küzdelmes pályafutásomról. Csak egy szomorú eset fűződik a Bakony e csendes falujában való tartózkodásomhoz, de ez az egy eltörölhetetlenül megmaradt az emlékezetemben.”
A történet lényege, hogy 1856. november 11-én, amikor már nyugovóra készült a család és Vámbéry az udvaron keresztül a szobájába igyekezett volna, hirtelen álarcos marcona férfiak állták el az útját és visszapenderítették az ebédlőbe.
Durván felszólították a család urát, hogy adja elő minden pénzét, különben megölnek mindenkit. Mint Vámbéry megjegyzi, feltehetően tudták, hogy Grünfeld úr előző nap sok pénzzel tért haza Bécsből és most ezt akarták megkaparintani. Mindenki halálra rémülten várta, hogy mi lesz velük, Grünfeld átadta minden pénzét, de a zsiványok ezt kevesellték és még többet követeltek, miközben fegyvert szegeztek a mellének. Végül Vámbéry, akit a földre tepertek, felugrott és ezt kiáltotta:
Ha már ölni akarsz, lőjj agyon engem, nekem nincs feleségem és gyermekem, könnyebb lesz nekem a halál!”
A rablóvezér erre meggondolta magát, a zsiványok tettek még egy fordulót a házban és a pénz mellett néhány értékesebb tárgyat is magukhoz vettek, majd távoztak.
Később a bírósági tárgyaláson Vámbéryt is megvádolták, hogy összejátszott a haramiákkal, mivel úgymond ő nyitott nekik ajtót. Mint írja: „egy buzgó hivatalnok már azon a ponton volt, hogy vizsgálati fogságba vessen engem, kit Kossuth-kutyának nézett és hónapokig sanyargattak volna gonosztevő gyanánt, ha síkra nem száll mellettem a jó Grünfeld és nem tesz bizonyságot teljes ártatlanságomról.”
Megjelent a Magyar7 hetilap 2023/16. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
