A közel-keleti háborús helyzetben nem szokványos dologra vállalkozott a Szatmári Egyházmegyei Redemptoris Mater Missziós Szeminárium közössége. A Neokatekumenális Út által működtetett papnevelő intézet rektora, végzett diakónusai és papjai a Szentföldre zarándokoltak húsvét hetében. Személyes hangú megemlékezésüket szerkesztve közöljük.
Mindenekelőtt szeretnénk elmondani zarándoklatunk okát. Ez nem egy egyszerű zarándoklat volt vagy pihenőidő a nagyhét szertartásai után: az európai Redemptoris Mater szemináriumokban felszentelt papokkal együtt a Neokatekumenális Útért felelős csapat meghívott bennünket, hogy átéljük az elmélkedés és imádság idejét, hogy segítséget és megerősítést kapjunk a misszióra való hivatásunkban.
Fontos, hogy misszionáriusnak lenni – ami abban is kifejeződik, hogy különböző nemzetekből származunk – nem egyszerűen a jótettre való vágyunkon vagy szilárd elhatározásunkon alapul; de még csak nem is különleges emberi tulajdonságokon, amelyekről általában úgy gondolják, hogy a misszionáriusok „szuperemberek” lennének. Bizonyos tulajdonságokkal, de számos hiányossággal is érkezünk a misszióba, kezdve a nyelvi hiányosságokkal. Szatmári létünk fő alapja tehát nem valamilyen erényben rejlik, hanem Jézusnak a misszióra való hívásában, amelyet egy napon hallottunk neokatekumenális közösségünkben, egy váratlan és meglepő hívást sokunk számára, akik egykor távol álltunk a hittől; mint a vámnál ülő Lévi, egy napon mi is meghallottuk Krisztus „kövess engem” mondatát, amely ma is a fő támaszunk és iránytűnk.
Mindannyian tudjuk, Krisztust követni, az Isten országát hirdetni a mai Európában nem könnyű: a hit válsága, amelyet ma tapasztalunk, és társadalmunk egyre inkább szekularizált valósága minden megkereszteltnek fájdalmat okoz, mind a laikusoknak, mind a papoknak. De talán nekünk, lelkipásztoroknak, akik arra vagyunk hivatottak, hogy ennek a testnek, az Egyháznak a feje legyünk, ez a valóság még fájdalmasabb. Ilyenkor előfordulhat néhányunkkal, hogy elveszítjük lelkesedésünket, kezdeti lendületünket, vagy ami még rosszabb, előfordulhat, hogy elégedetlenek leszünk saját egyházi közösségünkkel, mert az nem felel meg azoknak az eszményeknek, amelyeket magunknak tűztünk ki, és amelyeket szeretnénk megvalósulni látni.
Ezért akart az Egyház, amely anya, és szívén viseli gyermekeit, segíteni és vigasztalni minket, elvezetve oda, ahol hitünk és reménységünk alapja vannak: a Szent Sírhoz, az üres sírhoz, amely Krisztusnak a gonosz és a halál feletti győzelmének bizonyosságát tanúsítja: „Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt!” Amikor a feltámadt Krisztus megjelenik az apostoloknak a Galileai-tengeren, nem állítja ki nekik a számlát hitük hiányáért, árulásukért, azért, hogy a szenvedés órájában magára hagyták: Jézus Krisztus már parázson kenyeret és halat készített nekik. Ő soha nem azért jön, hogy követeljen tőlünk valamit, hanem azért, hogy tápláljon minket. Ezt kéri tőlünk is, hogy valóban hűségesek maradjunk hozzá: „Simon, János fia, jobban szeretsz engem, mint ezek? Legeltesd juhaimat!”. Ne követeljünk, ne kritizáljunk, ne panaszkodjunk, hanem továbbra is legeltessük Krisztus juhait a szentségek, az igehirdetés és különösen Isten „örökkévaló” irgalmasságának igazgatása által!
E napok zárásaként Jeruzsálemben részt vettünk egy eucharisztián, amelyet a jeruzsálemi latin pátriárka, Pierbattista Pizzaballa bíboros vezetett. A végén az ő áldásával felavatták a Domus Betaniae házát, egy befogadó és tanulmányi házat, amely lehetővé teszi a Redemptoris Mater papjainak, hogy egy egész évre „elmerüljenek” a Szentírás tanulmányozásában azokon a helyeken, ahol az üdvösség története zajlott. Ezzel a Neokatekumenális Út társkezdeményezőjének, Isten Szolgájának, Carmen Hernandeznek az álma vált valóra, aki 1964-ben egy szentföldi utazáson maga is megtapasztalta, hogy a szent helyeken Isten igéje milyen csodálatos módon tárul fel az azt olvasók megértése előtt. Ez az álom most valósággá vált, és az egész Egyház részesül belőle.
Forrás és fotó: Szatmári Római Katolikus Egyházmegye
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
