“Zolikám, nem tudom megkívánni a feleségem. Bújik hozzám, ölel, csókol, de bennem nem mozdul meg semmi. Van valami férfias erő benne, ami egyszerűen kioltja a vágyat bennem.” – panaszkodik régi barátom. És erről sokminden az eszembe jut…
Az a nő, aki nyilvánosan mondja el, hogy milyen elege van, hogy férfiként is helyt kell állnia az életben. Belefáradt, úgy rábízná életének egy részét egy férfira… de nem tudja, nem talál rá a Férfi. Vagy ő a Férfira.
Az az amatőr írónő, aki hasonló panaszok után beleolvasott a könyvembe a “Férfisors 2.0” – ba és sikítva vágta be a sarokba pár oldal után. Nem bírta elviselni az őszinte férfias szót. Pedig szerintem annak a könyvnek nem is túl provokatív a hangvétele. Őszinte legfeljebb és helyenként keserű. Ezt nem lehet nőként kibírni?
Aztán egy Mandiner cikk, miszerint Németországban egyre nő az ideológiai szakadék fiatal férfiak és nők között. A férfiak elunták az egyoldalú ideológiai és kulturális menetelést a nők után, de azok még mindig azt kívánják hogy kövessék őket az egyre balosabb és férfigyűlölő narratívájukban… hogy lesznek ebből családok?
Az a sok-sok évvel ezelőtti női panasz, hogy karakteres vállalkozó, erős nőként nem talál partnert magának – egy levél írója az akkori Csók és könny – ben. Nem kívánják őt a férfiak, holott ő nagyon is kívánná a férfiakat, legalább egyet. Megszakad a szívem, de tehetetlennek érzem magam. Neki kellene változni, visszanőiesedni.
Egy intelligens, határozott hittanárnő esete aki… igen, szintén egyedül él évtizedek őta. Kerüli őt a szerelem. És egy másik nő, volt iskolaigazgató mondta róla: nem csoda. Iszonyat férfias a fellépése. Női simulékonyság, báj, semmi. Mi fogja meg és tartsa ott a férfit mellette?
Saját esetem Alexandrával, aki csinos, jól szituált és egyedül neveli öt gyermekét. MINDENT neki kell megoldani. Tudja mit akar. És én is. Menekülni előle. Hogy lehetnék én férfi mellette?
Bedő Imre videója. Elmondja volt neki nagyon szép barátnője régebben aki szintén mindent megoldott önállóan, ügyesen. Bedőnek semmi dolga nem volt mellette. És neki ez a kiherélt, töketlen állapot nem kellett, bármennyire szép volt az a nő, bizony elhagyta.
Egy Nők Lapja cikk egy nőről aki… el se mondom, ugyanez a vége. És szintén szép nőről van szó, akiért rajongtak a férfiak, még korosabban is. De nem maradtak meg mellette, mert nem tudta magát rájuk bízni.
Ildi, aki viszont azzal fogott meg, hogy szívességet kért tőlem. Aztán alakult minden. Séta közben a hónom alá bújt, filmnézéskor az oldalamhoz simult. És hülye otthagytam, mert katolikus neveltetésem akkor azt mondatta velem, nem lehet senkim válás után. Szerelmes sem voltam belé “csak” szerettem. Máig bánom, hogy nem tartottam ki mellette. Mindegy, én hibám, ez van.
Asta a litván nő, akit egy vonatút során ismertem meg és lubickoltam nyílt és simulékony lelkében. Soha nem mertem neki írni utána, mert nagyon magába tudott volna bolondítani. Akkor még házas vooltam.
És végül a saját novellám:
Magadat kerested, s én elengedtelek. Nem, nem volt szép a válásunk, de hát csalódtunk mindketten. Te magadat akartad – én téged.
Tekintetemmel követtelek miután elmentél. Szép és rút dolgokat műveltél, bántottál, nem tiszteltél. Fájt, de igyekeztelek megérteni, mert úgy véltem, hogy igazad van, becsaptalak, tévedtem, rosszul bántam veled.
Aztán olyasmi történt, amire nem számítottam. Én is megtaláltam magamat. A gyerekek értelmet adtak, akiket rám hagytál. Barátokra leltem és rájöttem, szükség van rám és nem tévedtem mindenben.
Te közben egyre jobban rákaptál a követelőzésre és minden változást tőlem vársz. Azt akarod, hogy én kövesselek oda, ahol most te élsz. Gyökereim kitépése nélkül ezt nem tehetném meg. Nem én lennék, aki veled él.
Értelek, de úgy látom, te még nem értesz engem. És kicsit magadat sem: gyökereid nélkül te sem élhetsz, teljesen magad-kitalálta léted részben hazug.
Ma az előre kicsit visszafelé van – vissza hozzám.
Várlak, rájössz minderre, vagy léted teljesen eltorzul – e? Persze lehet, én tévedek és magányosan halok meg, te pedig boldogan virulsz a világban. Ettől sem félek, képes vagyok várni rád és egyedül meghalni.
Boldog vagyok; fájdalmas-szelíden létezem. Életem teljes, bár várom, hogy magam helyett mikor ölelhetlek végre téged.
Egymás végzete vagyunk, és ez a végzet most megvárja, míg ki nem tombolod magadat és vágyódni nem kezdesz az otthonod után.
*Ibsen – Nóra című művére válasz”
Megrögzött hitem, meggyőződésem, hogy az előre a boldogságot kereső férfiaknak és nőknek most kicsit visszafelé van, a hagyományos értékrend felé, és nem előre a “szép, új világba”.
Ámen
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
