„Az ítélethozás. A bíró
belép, s az esküdtszék feláll.
Süt a nap. Valahol a Lídó
fövenyén mosolyt forr a nyár.
Itt megreped a csönd, a nyíló
szemeken átszáll a Halál.”
Gérecz Attila: [Az ítélet]
Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Miniszter-helyettes Úr! Hölgyeim és Uraim! Kedves Emlékező Közösség!
Lassan 35 esztendeje annak, hogy hazánk lerázta magáról a kommunizmus bilincseit. Független, szuverén országgá váltunk, és azóta szabad, demokratikus választásokon döntjük el, hogy miképp szeretnénk élni.
Azok, akik akkor, az 1989–1990-es forradalmi években születtek, ma már családapák és családanyák, gyermekeik vannak, életútjuk derekához közelednek.
Bár nekik, akik ma Magyarország legnagyobb erejét adják, ugyan nincsenek személyes élményeik a kommunizmus évtizedeiről, de nekik is feladatuk, sőt kötelességük, hogy elmondják gyermekeiknek, akik lassan elérik azt a kort, amikor erről beszélni lehet és kell, tehát el kell, hogy mondják nekik, át kell nekik adniuk a tudást arról, hogyan éltek nagyszüleik, dédszüleik, hogyan éltek a magyarok a rendszerváltoztatás előtt. A huszadik század második felében.
Nem könnyű a feladatuk.
És nem csak azért, mert nincsenek személyes élményeik, hanem azért sem, mert még ennyi idő távlatából is vannak, akik abban érdekeltek, hogy ne az igazságot mondjuk és tanuljuk meg arról, amit a kommunista diktatúrák alatt Magyarországon és a Vasfüggönyön innen elszenvedni kényszerültünk.
Azért van szükség erre az emléknapra, a kommunizmus áldozatainak emléknapjára, mert ki kell mondanunk az igazságot. Minden esztendőben, újra és újra el kell mondanunk, milyen tragédiát jelentett hazánk számára a kommunista diktatúra, milyen emberi drámák sorjáztak emberellenes uralmuk alatt. Ezt kell megtanítanunk utódainknak, erről kell megemlékeznünk minden február 25-én.
Kedves Barátaim!
Az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírja, Gérecz Attila verse, amelyből köszöntőm elején idéztem, pontosan leírja, hogy milyen ellentét és kettősség uralkodott a kommunizmus évtizedei alatt a világban.
Mi, magyarok – és a kommunista diktatúrák által sújtott sorsban velünk osztozó nemzetek – azt szenvedtük el, hogy akik a szabadságot vágyták: írtak és beszéltek róla, sőt, fegyverrel is harcolni kényszerültek érte, azokat titkosrendőrség, kínzás, vérbírák, fegyház és halál várta.
Azok jelentős része pedig, akik a szabad világban éltek, a lídók luxusából és a kávéházak kényelmes miliőjéből nézték végig mindezt.
Ennyi év távlatából is felfoghatatlan, nehezen emészthető ez.
A február 25-i emléknapnak nem ok nélkül az a pontos neve, hogy a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja.
Ma és minden évben nem a diktatúrák szörnyűségeire kell emlékeznünk – úgy általánosságban, mert az általánosítás sokszor ferdít, torzít, elmossa a kontúrokat. Relativizál. Túl gyakran kiáltunk ugyanis diktatúrát, túl gyakran panaszkodunk ugyanis szabadságjogaink állítólagos korlátozása miatt. Pedig a kommunista diktatúra borzalmait, a kommunisták által okozott szenvedéseket nem mentegethetjük és nem kisebbíthetjük. Azokra emlékeznünk és emlékeztetnünk kell.
A diktatúrák szörnyűségeire emlékezve az áldozatokra emlékezünk.
Az ő neveikre. Születési és halálozási évszámaikra. Életkorokra, az egyes emberekre kiszabott ítéletekre.
Forrás:latoszogblog.hu
Tovább a cikkre »
