Rég volt, nagyon rég, amikor egy pici, derékig érő hajú kislány piros bőr iskolatáskájával a hátán reggelenként elindult az iskolába. Csigatempóban sem tartott az út öt percnél tovább. Minden második háznál megállt, gyakran bevárta a többieket. Együtt vidáman telt az iskolába vezető út. Számára az iskola egy kicsit a csodák birodalma volt.
„Tanítónéni, legyen szíves, írjon fel egy csúnya betűt is. Olyat, amilyet nem szabad írni” – mondta el minden egyes írás órán, amikor új betűt vettek. S a táblánál álló, gyakran bekötött fejű tanítónéni, fel is írta szép lassan az éppen aktuális betűt csúnyán, és kétszer is áthúzta. Ezt aztán igyekezett megjegyezni, kis kobakjába vésni. De hát bizony a gyöngybetűk írásához nem nagyon értett. Irigykedve nézett másokat, a szép tiszta füzeteiket, ahol rend volt a betűk halmazában. Neki meg csak olyan girbe-gurbára sikeredett mindig.
A tanítónéni egyszer meg is vigasztalta, mikor elszomorodott, hogy hiába igyekezett, mégsem lett tökéletesen szép a kis fogalmazása külalakja.
Nem baj, mondta neki, hogy úgy írsz, mint a doktor bácsik a receptet, mert a lényeg, hogy a tartalom és a helyesírás hibátlan. Lehet még belőled okos ember, járhatsz még majd egyetemre is. Csak a matematikát kellene még kicsit jobban megszeretned…
Nos, tanítónéni, jelentem, azóta sem javult semmit az írásom, sőt még rondább lett, és a matematikát nem szerettem meg soha. De mélyen meghajlok mindenki előtt, akinek ez megy. S most már azt is tudom, miért volt olyan sokszor bekötve a feje. Szörnyű migrénekkel küszködött, de mi, apró gyerekek, ezt akkor még nem értettük.
Köszönöm, tanítónéni, hogy szeretett. Hogy bevezetett a betűk és számok birodalmába.
Hogy mindig odafigyelt rám, sokat dicsért, s ha elakadtam valamiben, mindig biztatott, hogy fog ez még menni. Köszönöm, hogy bízott bennem, s mindig én kaptam a leghosszabb verset, hogy tanuljam meg nőnapra… Köszönöm, hogy később is, amikor már felsős, gimnazista, egyetemista lettem, figyelemmel kísérte életem alakulását. Köszönöm, hogy büszke volt rám és engem is beírt abba a kis füzetébe, hová azokat a diákjait jegyezte fel, akik diplomát szereztek. Több mint hatvanan voltunk már akkor is, és ez szám, azóta még emelkedett.
Szeretnék most pár szál virággal betoppanni a tanítónénihez és kicsit elbeszélgetni. De már hosszú évek óta az égi katedrán tanít. Ezért most csak magam elég képzelem alakját, ahogy türelmesen újra meg újra elmagyarázza – a gyengébbek kedvéért – a matekpéldát. S szinte látom, ahogy a gyöngybetű mellé felírja a macskakaparásokat is a táblára. Csakis az én kedvemért!
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
