Tanító néni, köszönöm!
Rég volt, nagyon rég, amikor egy pici, derékig érő hajú kislány piros bőr iskolatáskájával a hátán reggelenként elindult az iskolába. Csigatempóban sem tartott az út öt percnél tovább. Minden második háznál megállt, gyakran bevárta a többieket. Együtt vidáman telt az iskolába vezető út. Számára az iskola egy kicsit a csodák birodalma volt.
„Tanító néni, legyen szíves, írjon fel egy csúnya betűt is. Olyat, amilyet nem szabad írni” – mondta el minden egyes írás órán, amikor új betűt vettek. S a táblánál álló, gyakran bekötött fejű tanító néni, fel is írta szép lassan az éppen aktuális betűt csúnyán, és kétszer is áthúzta. Ezt aztán igyekezett megjegyezni, kis kobakjába vésni. De hát bizony a gyöngybetűk írásához nem nagyon értett. Irigykedve nézett másokat, a szép tiszta füzeteiket, ahol rend volt a betűk halmazában. Neki meg csak olyan girbe-gurbára sikeredett mindig.
A tanító néni egyszer meg is vigasztalta, mikor elszomorodott, hogy hiába igyekezett, mégsem lett tökéletesen szép a kis fogalmazása külalakja.
Nem baj, mondta neki, hogy úgy írsz, mint a doktor bácsik a receptet, mert a lényeg, hogy a tartalom és a helyesírás hibátlan. Lehet még belőled okos ember, járhatsz még majd egyetemre is. Csak a matematikát kellene még kicsit jobban megszeretned…
Nos, tanító néni, jelentem, azóta sem javult semmit az írásom, sőt még rondább lett, és a matematikát nem szerettem meg soha. De mélyen meghajlok mindenki előtt, akinek ez megy. S most már azt is tudom, miért volt olyan sokszor bekötve a feje. Szörnyű migrénekkel küszködött, de mi, apró gyerekek, ezt akkor még nem értettük.
Köszönöm, tanító néni, hogy szeretett. Hogy bevezetett a betűk és számok birodalmába.
Hogy mindig odafigyelt rám, sokat dicsért, s ha elakadtam valamiben, mindig biztatott, hogy fog ez még menni. Köszönöm, hogy bízott bennem, s mindig én kaptam a leghosszabb verset, hogy tanuljam meg nőnapra… Köszönöm, hogy később is, amikor már felsős, gimnazista, egyetemista lettem, figyelemmel kísérte életem alakulását. Köszönöm, hogy büszke volt rám és engem is beírt abba a kis füzetébe, hová azokat a diákjait jegyezte fel, akik diplomát szereztek. Több mint hatvanan voltunk már akkor is, és ez szám, azóta még emelkedett.
Szeretnék most pár szál virággal betoppanni a tanító nénihez és kicsit elbeszélgetni. De már hosszú évek óta az égi katedrán tanít. Ezért most csak magam elé képzelem alakját, ahogy türelmesen újra meg újra elmagyarázza – a gyengébbek kedvéért – a matekpéldát. S szinte látom, ahogy a gyöngybetű mellé felírja a macskakaparásokat is a táblára. Csakis az én kedvemért!
