A török hódoltság korával sok írás és könyv foglalkozott az elmúlt évszázadokban, ezért sem gondolom, hogy eddig még feltáratlan tényekről adhatnék számot az alábbiakban. Az írás célja elsősorban az 500 évvel ezelőtt történt események felidézése és az emlékezés fontosságának a hangsúlyozása.
Magyarország számára a 16. század eleve rosszul indult. Egy olyan királya volt, II. Ulászló, akit már a kortársai sem tartottak valami sokra, jóllehet az utóbbi időben azért kissé árnyaltabb képet igyekeznek rajzolni róla. Az 1514-es Dózsa féle parasztháború és annak vérbe fojtása csak növelte a társadalom megosztottságát, ugyanakkor jelentősen gyengítette az ország gazdasági erejét és védekező képességét. Az ország számára egy külső tényező is vésztjóslónak bizonyult: 1520-ban Konstantinápolyban egy 26 éves ambiciózus férfi, Szulejmán (1494–1566) lett a nagy Oszmán Birodalom szultánja, aki azt vette a fejébe, hogy Európa felett is megszerzi a hatalmat és ehhez Bécs elfoglalását tűzte ki célul. Mint tudjuk, ezt a tervét nem sikerült megvalósítania, elsősorban azért, mert útjában állt a Magyar Királyság, amelyet részben leigázott ugyan, de teljesen nem tudott birtokba venni és különösen a nyugat-magyarországi területeken vallott kudarcot az igyekezet során.
Az embernek óhatatlanul az is az eszébe jut, vajon hogyan alakult volna a történelem menete, ha egy Hunyadi Mátyás kaliberű királya lett volna az országnak. De mint tudjuk, az efféle kérdéseknek nincs sok értelme, hiszen az adott helyzetből kell kiindulni és a történelmi tények egyértelműek: Magyarország csak részben volt felkészülve egy ilyen támadásra, az ország főurai pedig inkább egymás ellen acsarkodtak, sem hogy összefogtak volna a török ellen. Az is igaz viszont, hogy az Oszmán Birodalomnak szinte kimeríthetetlen emberi erőforrásai voltak, még nagy távolságra is százezer fős seregeket tudott küldeni, ezek jól kiképzett, fanatikus harcosokból álltak és komoly tüzérségi erő is segítette őket. Ezzel a hatalmas erővel kellett szembenéznie a magyar végvárrendszert őrző, gyakran idegen (ezért nem mindig megbízható) zsoldosokkal kiegészült magyar katonaságnak.
1521 májusában kb. 50 ezer fős sereggel indult el személyesen Nándorfehérvár és a térség egyéb végvárainak elfoglalására. Ezeket az erődítményeket csak csekély létszámú katonaság védte, legfeljebb a polgári lakosság hősiességére számíthatott, mivel a többszöri sürgetés ellenére az erősítés csak vonakodva kelt útra Budáról és más távolabbi helyekről, és azok is félúton letáboroztak vagy visszavonultak, ahelyett, hogy valóban segíteni igyekeztek volna. Így volt ez Nándorfehérvár esetében is, amelyet akkor mintegy 700 katona védelmezett. Ráadásul a védők parancsnokai Héderváry Ferenc és Török Bálint segítségkérés ürügyével Budára mentek és helyetteseikre: Móré Mihályra és Oláh Balázsra bízták a vár védelmének irányítását.
A törökök – miután könnyedén elfoglalták Zimonyt, valamivel nehezebben pedig Szabácsot – egyesítették addig megosztott erőiket és Nándorfehérvár köré ostromgyűrűt fontak. Kezdetben a támadásokat a védők visszaverték és időnként még sok halálos áldozatot követelő kirohanást is intéztek a törökök ellen, de készleteik rohamosan fogytak, egyre több katona is megsebesült vagy harcképtelenné vált, de még így is sikeresen ellenálltak, majd amikor a külső várfalak leomlottak visszavonultak a fellegvárba és ott is hősiesen helytálltak.
Oláh Balázs végül megállapodott a törökökkel, hogy 70 emberével szabadon elvonulhat és 1521. augusztus 29-én átadták a várat. A törökök azonban megszegték az adott szavukat és valamennyi magyar katonát lemészárolták, a város szerb lakóit pedig Konstantinápolyba hurcolták, ahol letelepítették őket.
Szulejmán belátta, hogy egyelőre ennyire futotta, ezért visszatért Sztambulba, de öt évvel később ismét Magyarországra indult. Összesen 7 alkalommal vezette személyesen csapatait Magyarországra (1521, 1526, 1529, 1532, 1541, 1543 és 1566). Az utolsó alkalommal, Szigetvár 1566-os ostromakor hunyt el, tehát azt is mondhatnánk, hogy Magyarország lett a végzete. Miután augusztus 29-én sikerült elfoglalnia Nándorfehérvárt, ez a nap – amely egyébként Keresztelő Szent János fejvételének is a napja – nagyon kedves lett számára és sikerült számos csatáját és nevezetes tettét erre a napra időzíteni.
Csak röviden felsorolnám, hogy milyen, a törökökkel kapcsolatos események történtek éppen ezen a napon.
1526 – a mohácsi csata
1532 – Kőszeg sikertelen ostroma
1541 – Buda elfoglalása
1566 – Szigetvár ostromának elrendelése
1602 – Székesfehérvár eleste
1660 – Várad elvesztése
1686 – Buda ostromának fordulópontja
Nándorfehérváron a törökök csak egy csekélyebb számú őrséget hagytak, így esély lett volna a város visszafoglalására. Az őszre tervezett hadműveletet azonban eléggé át nem gondoltan készítették elő, ráadásul egy járvány is felütötte a fejét, amelyben az ifjú II. Lajos király is megbetegedett, ezért a magyar sereg visszavonult, végleg sorsára hagyva az egykor szebb napokat is látott Nándorfehérvárt.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
