Csodacikk a Mércében, annak testvérlapja, a Fordulat kapcsán. Míg a Mérce alapvetően ballib, néha kommunista cikkekkel, addig a Fordulat őszintén komcsi.
A valóságtól való rugalmasan gyorsuló elszakadás mintapéldája az egész mű. A legjobb az egészet viccnek felfogni, mert különben a másik megoldás: a szerzők dühöngő elmebetegek.
Először is elmondom mi a probléma. A probléma lényege az, ami minden – majdnem minden – modern szélsőbalost izgat évek óta: hogyan lehet egyszerre kommunistának lenni és közben szidni a létezett kommunista rendszereket. (Azért írtam, hogy „majdnem minden”, mert tény, hogy van egy kisebbség a szélsőbalon, mely helyesnek tartja a létezett kommunizmust, így számukra a probléma nyilván nem is létezik. De ők valóban csak egy törpe kisebbség.)
Sok kreatív magyarázat született erre. Valójában maga a Kádár-rendszer is egy ilyen mítoszon alapult. A Kádár-eredetmítosz: volt a horthyfasizmus, ez alól felszabadultunk, de aztán – ó jajj! – jöttek mindenféle magukról megfeledkezett kommunisták, ilyen csúnya személyikultusz emberek – élükön Rákosi személyikultusz miniszterrel -, akik – segítség! – eltávolodtak a lenini elvektől, de aztán ismét kisütött a Nap a történelem egén, mert a jó Kádár elvtárs visszaállította a lenini normákat, így azóta békében és boldogságban élünk.
A klasszikus szélsőbalos magyarázat persze az, hogy „de hiszen az nem is volt kommunizmus!”, de ez nagyon hamiskás, meg kontrapoproduktív is, hiszen az elég hihetetlen, hogy minden egyes kommunista hatalomátvétel álkommunistákat helyez hatalomba, akik azonnal le is térnek a jó útról. Szóval valami kifonomultabb narratíva kell.
Itt a cikkíró azt a mellbevágó következtetésre épít, hogy:
- 1949-1969 minden szép volt Kínában, épült a szocializmus rendszere, bár folyamatosan válságok jelentkeztek (azt nem mondja, honnan),
- a nép aztán korrigálni próbált még 1976-ig, de végül a néptől rettegő vezetés legyőzte a népet,
- 1976-tól meg jöttek a burzsoá reformok, a hatalmat a pártnomenklatúra és a műszaki szakemberek kivették a nép kezéből, államkapitalizmus lett lassan,
- majd pedig, már az ezredforduló környékén, az államkapitalizmus részben magánosítva lett, a „vörös burzsoáziából” immár nem csak informálisan, de jogilag is tőkés osztály lett.
A csúcsmondat: „A kulturális forradalom általánosságban egy alulról szerveződő eseménysorozat volt (..) Ezt megtorlások, a termelés militarizációja, valamint a párt, a hadsereg és az államhatalom teljes összeolvadása követett. Ekkor szűnt meg a valódi, bázisdemokratikus és egalitárius szocializmus létrehozásának materiális alapja és lehetőségének reménye.„
Szóval a sztálini típusú rendet követő korai kínai vezetés bázisdemokrata volt? Nekem van 2-3 sztálinista-kommunista ismerősöm, de ezen még ők is halálra röhögnék magukat. Meg persze azonnal felmerül: miért lázadt fel a nép e csodás bázisdemokrácia ellen, hiszen a cikk szerint a kulturális forradalom szinte népfelkelés volt.
A valóságban persze mi történt Kínában. A nem működő marxista gazdaság le lett váltva, helyette kapitalizmus lett, de egyrészt a politikai hatalom sose lett átadva az új gazdasági elitnek, másrészt az ország sikeresen megőrizte politikai-gazdasági függetlenségét. A kínai kommunisták megcsinálták teljesen ugyanazt, amit korábban Japán, Tajvan, Dél-Korea, Szingapúr, csak épp ott nem nevezték ezt „szocializmusnak”.
Mindenképpen fontos persze, hogy az esélyegyenlőség jegyében immár az értelmi fogyatékos makákóknak is van elméleti folyóiratuk. Ez állatvédelmileg is jelentős eredmény.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
