Megosztja a közönséget a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Hegymegi Máté által rendezett, Jógyerekek képeskönyve című előadása. Rémvarietének nevezik, vagy roncsolt operának, mely műfaját tekintve inkább a könnyed, szórakoztató, zenés színház felé mutat, hisz rendkívül színes, látványos, és áthatja a londoni The Tiger Lillies kultuszzenekar nagyszerű zenéje, a témája azonban annyira megbotránkoztató, hogy zsigerből elutasítja a „jóérzésű” ember.
Amint már a nyitányból kiderül, az előadás egy példázat a gyermekekről és a gyermeknevelésről, de valójában a felnőttekről, pontosabban egy család „életéről” szól. A gyermeknevelés rendkívül felelősségteljes tevékenység, a gyermekek nevelője mindenki nevelője, hisz mindenki gyermekként indul el élete útján – mondja elöljáróban a főhős professzor, aki látszólag mindent tud erről a témáról. Hosszú monológjában pontosan összefoglalja nevelési elveit, melyekkel valószínűleg kevesen értenek egyet a nézők közül, hisz a szakemberek egybehangzóan állítják, és az elmúlt évtizedek is bebizonyították, hogy a nadrágszíj, mint nevelési eszköz, látszólag eredményesnek tűnhet, valójában komoly károkat okoz. Ezért aztán nehéz eldöntenünk, hogy viccnek szánja-e a szerző ezt az eszmefuttatást, vagy drámai eseményeket vetít előre általuk, bízunk abban, hogy a látottak majd bebizonyítják az ellenkezőjét mindannak, amit a professzor képvisel. Megjelenésében egyértelműen karikírozza őt a produkció, ezért úgy véljük, nevelési elveit sem gondolhatják komolyan az alkotók.
Aki így közelíti meg Hegymegi Máté rendezését, annak valószínűleg könnyebb befogadnia a látottakat: abszurdig fokozódó családi helyzeteket fog látni, melyek kivétel nélkül arról szólnak, hogyan lehet rosszul nevelni a gyerekeket. A családi erőszak polgári paródiájaként értelmezi a darabot, mely a végtelenségig feszít egyes gyermeknevelési sztereotípiákat, hogy azok ellenkezőjét bizonyítsa, mely felnagyítva a szülők rossz beidegződéseit, valójában arra hívja fel a figyelmet, hogy milyen gyámoltalanok, kiszolgáltatottak azok a gyerekek, akik ilyen környezetbe kényszerülnek. Micsoda dőreség azt állítani, hogy csak az a jó gyerek, aki „szépen eszik, aluszik, s puszilgatja anyucit”, hogy aki nem eszi meg a levest, éhen hal, s aki gyufázik, tűz által vész el. Ki gondolhatja komolyan, hogy helyes nevelési módszer levágni az ujját annak, aki szopja azt, hogy keresztre kell feszíteni a gyereket, ha véletlenül felborítja az asztalt? Vajon megúszhatja-e sérülés nélkül az a gyerek, aki előtt a szülei szexuális életet élnek vagy kiélik perverz hajlamaikat? Az egymásnak ellentmondó szülőknek való megfelelés kényszere lelkileg széttépi a gyereket (az előadásban valóban kitépik a karjait), az agresszió mindig visszaüt, de az agressziót csakis a szüleitől tanulja a gyerek stb.
Ha valódi nevelési útmutatóként próbálnánk értelmezni az előadást, durván megbotránkoznánk rajta – térhetnénk át a gondolatmenet második részére, de úgy érezzük, sántít ez a megállapítás, hisz kevés az esélye annak, hogy a nézők közül bárki is komolyan vegye a látottakat. Mégis értetlenül állunk egy sor gyomorforgató jelenet előtt. Vajon mi a vicces abban, hogy gyermekeket kínoznak a szüleik, vagy ha ez nem vicces, miért így tálalják? Mintha nem lenne egyértelmű, hogy mi az alkotók szándéka, elrettentő példának szánják-e az előadást, vagy komédiának? Parodizálni szeretnének bizonyos nevelési elveket, de a polgárpukkasztás olyan szinten mozog, hogy már-már értelmetlenné válik, főként azért, mert első perctől egyetértünk azzal, amit az előadás képvisel, valójában nincs tétje a borzalmaknak, amiket látunk. Levágni egy gyerek ujjait, mert szopja azokat vagy bármilyen rosszat tett, nem elrettentő példa, hanem a jó ízlés tragédiája. Akkor is, ha ezt a gyermeket egy nyolcvanéves színész játssza mackónadrágban.
Talán azért nem egyértelmű, hogy nevettetni szeretnének-e vagy sem, mert az író nem azt képviseli, amit az előadás alkotói. Alig hisszük el, hogy valóban nevelő célzattal született ez a mű, mégpedig a saját kisfiát szerette volna nevelni általa a szerző. „A Jógyerekek képeskönyve című »roncsolt-opera« története 1845 karácsonyán kezdődött, amikor Dr. Heinrich Hoffmann frankfurti pszichiáter hiába járta a boltokat, hogy hároméves kisfiának meséskönyvet vásároljon, nem talált kedvére valót. Így maga írt és rajzolt egyet” – áll az előadás ajánlójában. Aztán néhány pihent agyú művész továbbgondolta ezt a morbid tanítómesét: a londoni The Tiger Lillies kultuszzenekar megzenésítette, Phelim Mcdermott és Julian Crouch pedig „rémvarietét” írt belőle. Még szerencse, hogy nem bábjátékot.
Az előadásból is érződik, hogy nem összefüggő a történet, helyzetekből áll össze, melyek néhol kevésbé gördülékenyen kapcsolódnak egymáshoz, helyenként a párbeszédek is erőltetettek. Fércmű, melyet az ironikus távolságtartás, a jó zene és a jó színészek sem tudnak megmenteni. Csak egy őrült elméjében születhetett meg ennyi variáció a kisgyermek és a halál témára, akár komolyan gondolta ezt, akár nem. Vajon indokolttá teszi-e az üzenet ezt a sok szörnyűséget?
Különböző érzések között vergődünk a nézőtéren. A morbid viccekre gondolunk, amelyeken kamaszfejjel szórakoztunk, de ma már fárasztanak. Nézzük a nagyszerű látványt, a jelmezeket, melyekért díjazták is a tervezőt, hallgatjuk a jó zenét, érezzük, hogy milyen komoly munkát végeztek a színészek és valamennyi alkotó ahhoz, hogy ilyen színvonalon szólaljon meg a darab. Valódi operát látunk egy prózai társulattól, kicsit felnagyítva, kiszínezve, rajzfilmszerűen. Képeskönyvszerűen. Tetszik, és mégis úgy érezzük magunkat, mint amikor csizma kerül elénk az asztalra. Mire jó ez az egész?
Hegymegi Máté rendező a Móricz Zsigmond-féle Barbárok után ismét komoly munkát végzett Sepsiszentgyörgyön, de olyan gyenge az alap, amelyre építkezett, hogy recseg-ropog az építmény. Kicsit sajnáljuk azt a rengeteg energiát, amellyel megpróbálják tudtunkra adni, ami egyértelmű számunkra. Talán csak a háromévesek nem tudják, de őket nem ilyen történetekkel szoktuk nevelni manapság.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
