A kárpátaljai születésű kiváló népzenész Pál István Szalonna visszajáró vendége Dunaszerdahelynek, azonban ezúttal hegedűjét otthon hagyta, hiszen a Mathias Corvinus Collegium Felvidék vendégeként tegnap gondolatait és történeteit osztotta meg velünk.
Az MCC Felvidék részéről Domján Máté volt a vendég kérdezője és beszélgetőpartnere, aki arra volt kíváncsi, hogy a modern világban lesz-e még valaki, aki megéli a hagyományos kultúra elemeit; miként alakult át az elmúlt évtizedekben a hivatásos színpadi népművészet világa és az amatőr táncházmozgalom, illetve hogy a magyar állami források bővülésével tudott-e élni a táncházmozgalom? A beszélgetés során természetesen Kárpátalja magyarságának jelene és jövője is szóba került.
Domján Máté hangsúlyozta, hogy egy új színfoltként hirdetik meg az MCC Felvidék életében a FolkFelvidék című beszélgető estet, melynek első vendégeként hívták meg a Liszt Ferenc-díjas, érdemes és kiváló művészt.
Szülei pedagógusok, a nagyszülei pedig a mezőgazdaságban tevékenykedő parasztemberek voltak.
Bennünket úgy neveltek apuék Kárpátalján, hogy mindig úgy érezzük, mi egy-egy tartóoszlopai vagyunk a kárpátaljai magyarságnak, ami csak úgy működik, ha mindnyájan két lábbal a földön járunk. Nem kell, hogy nacionalisták legyünk, de tisztában kell lennünk azzal, hogy mitől vagyunk magyarok, mit keresünk és mit képviselünk Kárpátalján, és ezt a fajta gondolatot, lelkivilágot kell hitelesen továbbadni a fiatalságnak”,
mondta neveltetéséről a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetője, aki 13 éves kora óta tanít gyerekeket népzenére. Ezzel a szellemiséggel tanítják a népzenét a kárpátaljai folktáborban is (az orosz–ukrán háború miatt a legutóbbi két alkalommal a sátorajlaújhelyi Rákóczi Táborban).
Amikor középiskolás éveimben Magyarországra kerültem, fiatalként próbáltam hasonlítani azokra, akik ott vannak, de egy idő után arra jöttem rá, hogy valójában akkor tudsz helytállni ebben a közösségben, ha pontosan megőrzöd, amit otthon kaptál és büszke vagy arra, hogy honnan jöttél”,
fejtette ki Szalonna. A mai kárpataljai helyzettel kapcsolatban hozzáfűzte, hogy az ő dolguk nem az, hogy politizáljanak, hanem hogy a tudásukhoz képest mindenben segítsék az ott élő embereket, akik jelenleg nagy százalékban nők, gyerekek vagy idősebb emberek. Édesapja – mivel már nincs hadköteles életkorban – rendszersen haza tud járni, de azt vette észre, hogy habár az ottani emberek próbálják élni a saját világukat, kezdenek belefásulni a háborúba.
Az elmúlt ötven év annyiféle változást hozott a kárpátaljai magyarok életében, hogy lényegében nem is élnek az emberek, hanem mindig túlélnek. Még gyerek voltam, nagyjából nyolcéves lehettem, amikor a Tisza együttessel átjöttünk Kassára és Kassa mellett egy kis faluban léptünk fel az együttessel, voltunk vagy hetvenen, úgy fogadtak minket, hogy kinyitották a boltot. Volt nálunk az együttesben egy öreg traktorista, aki még sose látott olyat boltban, hogy lehet mást venni, mint konzervet, mert nálunk csak azt vehettél. Kisvártatva megszólalt, hogy ő ezt az egész sor gumicsizmát szeretné megvenni. Erre megkérdezték, hogy minek neki 20 pár gumicsizma. »Nálunk mindenféle ember van, mindenkinek jól jön egy«, jött a válasz. Ezzel is csak azt szerettem volna bemutatni, hogy mi úgy voltunk szocializálódva, hogy ami van, azt kell megvenni, mert az majd jó lesz valamire vagy elcseréljük”,
mesélte el a mulatságos, ám mégis keserű történetet Pál István. Eddig még kitartottak a magyar családok, de akik Ukrajna belesejéből érkeznek a határ menti részekre – gondolván, hogy ott nagyobb biztonságban vannak – tele vannak pénzzel és felvásárolják a kárpátaljai magyar házakat, s az ottaniak egyre inkább tudatosítják, hogy ez már nem az a világ, ami volt, mondta a népzenész.
Nyilván nem fogom temetni a kárpátaljai magyarságot, hiszen mindenünk arról szól, hogy megmaradjon és legyen, de ha jelenleg a 150 ezres magyarságból van otthon 40-50 ezer magyar, akkor sokat mondok”,
festett szomorú képet Szalonna a jelenlegi állapotokról.
Ez persze hogy bánt. És örül a lelkem, amikor a legutóbbi népdaléneklési versenyen is volt 86 népdalénekes. Soha nem volt ennyi, tehát még ők otthon vannak, de ha ez az egész még sokáig húzódik, akkor egyszerűen el fog fogyni a kárpátaljai magyarság, ami irgalmatlan szomorú, és bele sem merek gondolni, hogy mennyi idő kell ahhoz, hogy ez visszafordulhasson”,
folytatta az est vendége. Domján Máté ekkor megkérdezte, hogy vissza tud-e fordulni ez a folyamat egyáltalán? Erre Szalonna megjegyezte, hogy
Ha kell, akár az ukrán lakossággal közösen, de építeni egy új országot, egy új létet.
Mi abszolút nem adjuk fel. A táncegyüttesek képzése ugyanúgy folytatódik, a népzenei együttesek ugyanúgy mennek tovább Kárpátalján, csak férfiak nélkül…”
Arra a kérdésre, hogy ki a jó zenész, Szalonna azt válaszolta, hogy nincs titok, csak mindenkinek a tudása legjavát és saját magát kell adnia, mert
Egy népzenei műsorban külön csokrokban gyönyörűen megfér egymás mellett a Kárpát-medence egyes tájegységeinek és nemzetiségeinek muzsikája, ha nevén nevezik a dolgot, ecsetelte Pál István.
Arra mindig igyekszünk ügyelni, ezek az előadások úgy szülessenek meg, hogy a kulturális tájegységeket ne a drótkerítés határozza meg, tehát ténylegesen úgy próbáljuk bemutatni ezt, hogy mi az, ami összetartozik. Trianont nem néprajzkutatók csinálták. Nemcsak a magyarságot vágta szét Trianon, hanem például a máramarosi románokat is, mert nyolc falu van Kárpátalján, a többi meg a hegy túloldalán Romániában”,
világított rá Szalonna, aki a Csoóri Sándor Alap kitalálója is egyben. A Csoóri Sándor Alap a népi kultúra közösségteremtő műfajainak támogatására jött létre és ezen a vonalon nagyon sok professzionális, illetve amatőr együttest támogat, nem kevés a létét is ennek köszönheti.
Egész életemben a Kárpát-medencében muzsikáltam és annyi rongyos ruhát láttam az életem folyamán, hogy egy idő után már sok volt. A pályázat elindulásakor az első lépés nagy százalékban mindenkinél az volt, hogy elkezdtek viseletet varrni. Ezzel megmentettünk szakmákat, például a varrónőkét, akik elkezdtek hiteles, tájegységhez való ruhákat varrni. Persze volt, aki gyengébb minőségűt, volt, aki jobbat varrt, de egy idő után ez csiszolódik. A következő évben a pályázók már elkezdtek koreográfusokat hívni, táncházakat tartottak. Azonban a Csoóri Sándor Alap lényege – s nekem ez volt a vesszőparipám – a közösség támogatása. Az a lényeg, hogy a dolgot minél több ember csinálhassa”,
nyomatékosította Szalonna. A támogatást minden évben egy kicsit úgy formálják, hogy egyre inkább a közösségteremtő programok legyenek fókuszban. Ilyen jellegű támogatása a népművészetnek eddig nem volt, és ugyan szeretjük sajnálni magunkat, de nagyon sok kisgyermeket láthatunk néptáncolni, tehát ezzel nagy baj nincs, véli Pál István. Nagyon sok helyen van táncház és a Felvidék néptáncban is, népzenében is erős, holott mindenki sokáig abban a tudatban volt, hogy ez csak Erdélyre igaz. Nem véletlenül nyerték meg a Felszállott a páva első két évadát is felvidéki népzenészek, mondta példaként.
A FolkFelvidék következő vendége Berecz András Kossuth-díjas énekes, mesemondó, népmesegyűjtő, folklórkutató és előadóművész lesz.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
