Otec: egy film a fájdalomról, bűntudatról és megbocsátásról Juhász Katalin2025. 11. 17., h – 13:00
Személyes vallomással kezdem: sokáig féltem megnézni az Otec című filmet, és ezzel nem vagyok egyedül. Mert mindenki tudja, miről szól. Egy forró nyári napon egy apa ottfelejti alvó kislányát az autóban. Ezt a valós történetet sokan kapásból elutasítják, mondván: elég volt anno végignézni a híradós tudósításokat.
Viszont két hónapja levehetetlen a mozik műsoráról, Pozsonyban most is naponta vetítik. Vagyis végül mindenki erőt vesz magán, mert az emberek kíváncsiak, mit nevezett idén Szlovákia az Oscar-díjra. Friss hír, hogy az Otec a hétvégén lezajlott stockholmi filmfesztiválon a legjobb film és a legjobb forgatókönyv díját is megkapta. Utóbbit Tereza Nvotová rendező Dušan Budzakkal, a valós esetet feldolgozó könyv szerzőjével közösen jegyez.
Én csak azt tudom hozzátenni mindehhez, hogy a pozsonyi Lumiére mozi pénteki közönsége a vége-főcím alatt pisszenés nélkül ült, aztán ugyanilyen síri csendben távoztak a teremből.
Akarjuk-e látni?
Tereza Nvotovának úgy sikerült ábrázolnia ez a megrázó drámát, hogy egy percig sem volt hatásvadász. Egyetlen kritikust ismerek, aki a velencei filmfesztiválon mit sem sejtve ült be a vetítésre, nem értette, miért mutatják huszönöt percen át egy családapa reggeli rutinját, miért követi őt a kamera egyetlen hosszú snittben – ez manapság nagy divat – ahogy automatikusan teszi a dolgát, egy apró újdonságtól eltekintve: aznap neki kell elvinnie kétéves kislányát az oviba.
Ez is megvolt, jöhet a nehéz munkanap, amelybe azért belefér az előző nyaraláson készült videók nézegetése. Az illető egy boldog kis családot látott, egészen addig, amíg a feleség nem telefonált a férjének, hogy a kislányt nem találta az oviban, és miért nem szólt neki, hogy beviszi Dominikát az irodába…
Vagyis egy néző ugyanabban a pillanatban szembesült a tragédiával, amikor a főszereplő. Igen, az Oscar-nevezésekről döntő szakembereknek is ilyen „felkészületlenül“ kellene látniuk a filmet – futott át az agyamon, miközben biztos voltam benne, hogy én ezt nem fogom tudni megnézni. Nos, feleslegesen rettegtem.
A film ereje ugyanis nem a szívszorító alaphelyzetben rejlik, hanem abban, ahogyan Tereza Nvotová végig megtartja a történet emberi dimenzióit. Nem démonizál, nem hajhássza a szenzációt, nem megríkatni akar, hanem érzékenyen és kultiváltan felteszi a kérdést:
Kik vagyunk mi, hogy ítélkezzünk?
A főszereplő Michal – akit Milan Ondrík játszik elképesztő hitelességgel – egy figyelmes, szerető apa. A nyitójelenetben ez nyilvánvalóvá válik: kissé kaotikus reggeli kapkodás közepette is rengeteg szeretetet kap tőle a kislány. Mi, akik tudjuk, hogy hamarosan bekövetkezik a tragédia, végig azt várjuk, hogyan oldják meg az ominózus jelenetet. Vagyis az úgynevezett csúcspontra várunk, ami elég korán eljön – legalább is azt hisszük. Mert akkor még nem sejtjük, hogy később további csúcspontokat láthatunk, és nekünk kell eldöntenünk, melyik volt a legfontosabb.
A film legnagyobb érdeme, hogy azt teszi átélhetővé, milyen könnyen vezethet egy pillanatnyi figyelemkiesés végzetes hibához.
És hogy ez egy létező jelenség, a pszichológusok nevet is adtak neki: „autóban felejtett baba-szindróma“. Bár nagyon ritka, de évről évre több tragédia köthető hozzá. Vagyis hiába mondjuk, hogy velünk ez semmiképp sem történhet meg. Ahogy a telefonunkat, a kulcsainkat, a sapkánkat elhagyjuk, úgy a gyerekünkről is elfeledkezhetünk, ha automatizált napi rutinunkat megzavarja valami szokatlan esemény.
Lélekbe maró hitelesség
Milan Ondrík alakítása nem csupán „szakmailag“ lenyűgöző. Ritka az olyan színészi teljesítmény, amely pontosan érzékelteti azt a lelki összeomlást, amellyel egy szülő szembesül, amikor saját hibájából veszíti el gyermekét. Mellette Dominika Morávková játéka is kivételesen erős: nemcsak gyászoló anya, hanem az a ritka társ, aki a feldolgozhatatlan tragédia ellenére is képes fenntartani a pislákoló reményt, és nem fordít végleg hátat a férfinak, akivel együtt viseli a veszteséget. A mellékszereplők is jók, ami azért fontos, mert a történet jelentős része a külvilág reakcióival foglalkozik – azzal, hogyan kezelik a házaspár ismerősei, barátai a történteket, illetve hogyan hangzik mindez a jognak nyelvén, a bíróságon.
A formai megvalósítás is magával ragadó. Nvotová előszeretettel használ hosszú, megszakítás nélküli képsorokat, amelyek a nézőt Michal „mögé” állítják, és így közvetlenül éreztetik vele a lejtmenetet a lélek legsötétebb bugyraiba. A kézikamera folyamatosan testközelben van, de nem tolakszik, nem hatásvadász: inkább lehetőséget ad arra, hogy átéljük az eseményeket, és higgadtan végiggonduljuk mindazt, ami történt. (Operatőr: Adam Suzin).
Miért esélyes az Oscar-jelölésre?
A hazai média és a közvélemény gyorsan bűnbakot csinált ebből az apából, akit a valóságban Jozefnak hívtak, és akit a filmben tíz évvel megfiatalítottak, vagyis 45 éves, amikor története véget ér. A rendezőnő nem igyekszik őt felmenteni, nem relativizálja a történteket, hanem megmutatja: rohanó világunkban bárki kerülhet olyan állapotba, amikor a saját agya vezeti őt félre. Az egyik legfontosabb mondata – amely az Oscar-döntnökökben is erősen rezonálhat: „Ez már az Egyesült Államokban is sokszor megtörtént.”
És éppen emiatt juthat el az Oscar-jelölésig. Az amerikai nézők számára az Otec nem egy újabb egzotikus közép-európai történet, hanem egy olyan jelenség felmutatása, amellyel náluk is tele vannak a hírek: minden nyáron több gyermek hal meg túlhevült autókban. A történet tehát univerzális, mélyen emberi, a megvalósítás pedig egyáltalán nem „művészfilmes“, hanem minden társadalmi réteg számára befogadható.
Miért fontos film?
Azért, mert a gyász és bűntudat regiszterei mellett képes megmutatni azt a törékeny, mégis létező lehetőséget, hogy két ember egy hatalmas tragédián keresztül is egymás felé fordulhat.
Az Otec nem csupán a szlovák filmgyártás egyik mérföldköve, hanem olyan alkotás, amely bárkit képes megszólítani, aki valaha is vállán érezte a hétköznapok terhét és a szülői felelősség súlyát. Aki megnézi, sosem felejti el. És attól kezdve kétszer is hátranéz a kocsiban, mielőtt kiszállna belőle. Ez a szlovák-cseh-lengyel koprodukcióban készült film megérdemelten kerülhet versenybe a világ figyelméért a legfontosabbnak tartott megmérettésen.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
