Az élet csupa-csupa véletlen. Semmi sem törvényszerű, szándékos vagy előre megtervezett. A dolgok csak úgy megtörténnek, egymástól függetlenül, más-más helyszínen és hőfokon. Ám amikor kezd egyre több lenni a véletlenekből, amikor hol itt, hol ott üti fel a fejét a provokáció, a zavarkeltés, a legegyszerűbb ember is csak gondolkodóba esik, és keresi a kapcsolódási pontokat, a közös nevezőt. Lássunk néhány példát.
Itt van mindjárt Linda Thomas-Greenfieldnek, az USA ENSZ-nagykövetének „elszólása” a szervezet egyik gyűlésén, amikor Magyarországot hozta fel példaként az antiszemitizmus tobzódására. Amikor a magyar ENSZ-nagykövet tiltakozott, beismerte, hogy Svédországot akart volna mondani, ahol Vallenberg szobrát meggyalázták, de valami fogalmazó rosszul végezte a dolgát, és összekeverte Budapestet Stockholmmal. (Ha már annyira hasonlít egymásra a két főváros neve.) A súlyos hazugság és rágalmazás után természetesen elmaradt a nyilvános bocsánatkérés. Kimondjuk a vádat, majd úgy teszünk, mintha mi sem történt volna. A hazugság pedig ott kering tovább a levegőben, és ontja a jól célzott mérget.
Magyarországon, ahol a kormány zéró toleranciát hirdetett minden szélsőséggel szemben, nem masírozik semmilyen gárda. Ezt próbálja a magát antifának nevezett spontán újkommunista csőcselék áthangolni. A többnyire német fiatalokból álló szabadcsapatok annyira aggódnak a magyar szélsőjobb térnyerésétől, hogy a múlt héten összejöttek Budapesten egy kis „véletlen” civilverésre.
(Gondolták, ha már erre járnak, s ha már valaki megfizette a vonatjegyet…) Hátha felháborodik néhány radikális jobboldali magyar fiatal, és ismét lesz masírozás, s akkor ismét lehet Magyarországra mutogatni: Lám, lám, ugye megmondtuk! Nagy baj van ott a demokráciával!
Aztán itt van ez a pedofil pedagógiai asszisztens, aki azzal sokkolta a magyar közvéleményt, hogy tizenöt éves gyerekkel fajtalankodik. Ő szintén a véletlen kategóriájába tartozik. Legalábbis az időzítés okán, hogy miért éppen most tárta a közösségi oldalakon a társadalom elé undorító egóját, és nem öt éve, amióta (saját bevallása szerint) folytatja a rábízott gyermekek megrontását. Ez a pedofil menne ám tizenöt év alá is, csak az már veszélyes terep, így azzal védekezik, hogy ez nem pedofília, hanem „efedofília”. Magyarul: fiatalszeretés. Ez a gazember (vagy akik heccelik) talán arra utazik, hogy akad egy-két egyébként törvényt tisztelő, a gyerekét a törvényeknél is jobban szerető apuka, aki erős felindultságában kioszt néhány pofont neki. Aztán ismét lehet hőbörögni: Lám, lám, Magyarországon már a „más értékrendet képviselő” és „másképp gondolkodó” tanárokat verik! S lehet hergelni a békés társadalmat. Az egyik oldalon az LMBTQ-aktivisták, a „kisebbségi jogok” védői, szemben a „kicsik jogát” védő normalitás. Hátha elpattannak az idegek, és a két tábor egymásnak esik.
Ennek a fajtalan tobzódásnak a hátterében az is fölsejlik, hogy tavaly decemberben az Európai Bizottság fiókvállalatához, az Európai Bírósághoz fordult a magyar gyermekvédelmi törvény miatt. Pontosítva: ún. kötelezettségszegés megállapítása iránti keresetet nyújtott be az egyik EB a másik EB-nek. A magyar törvény az első perctől fogva roppantul zavarja a (természetesen nem létező) háttérhatalmat és a pedofilek „jogait” védő Bizottságot.
Mert a Bizottság szereti a kisebbségeket, különösen, ha a deviancia valamelyik kategóriájába esnek. A „kötelezettségszegés” (legyen az bármilyen „kötelezettség”) a gátját jelenti a Magyarországnak jogosan járó eurómilliárdok kifizetésének. Ezt valaki nemes egyszerűséggel úgy fogalmazta meg: Magyarországot térdre kell kényszeríteni. Sőt, ki kell éheztetni.
Mi pedig bármennyire is szerethetjük a vallonokat és a flamandokat, aligha kedveljük a bëlgákat, hiszen ilyen nép nem létezik. A nem létező identitású Belgium ugyanis beszállt a perbe az EB oldalán, más országokat is erre biztatva. „Azt látjuk, hogy az LMBTQI+ közösség jogaira egyre nagyobb nyomás nehezedik. Ez egy aggasztó tendencia, amelyet meg kell fordítani.” Ezt Hadja Lahbib bëlga külügyminiszter nyilatkozta, aki ősbëlga szülők gyermeke lehet.
A negyedik példa a legkevésbé látványos, de csöppet sem kevésbé aljas szándékról árulkodik. Az Egyesült Államok újra aktiválta USAID nevű ügynökségét Közép-Európában. Ennek az a magasztos feladata, hogy „fokozza a demokratikus intézmények megerősítését, a független média felépítését, az emberi jogok védelmét és erősítését”.
Néhány napja ezért is látogatott Budapestre Samantha Power, a szervezet vezetője. „Itt vagyok Magyarországon, amely az egyik olyan ország Közép-Európában, ahol a USAID újraindította programjait, amelyek ezekkel a kihívásokkal foglalkoznak. A következő napokban magyarokkal fogok találkozni, és arról fogunk beszélni, ők hogyan képzelik el a szebb jövőt” – nyilatkozta a hölgy.
A fenti példák arról árulkodnak, hogy a Magyarországot és a magyar kormányt támadó (természetesen nem létező) háttérhatalom egyre türelmetlenebb. Mivel a nyomásgyakorlás nem vált be, a guruló dollárok ki tudja, hová gurultak, megpróbálkozik a provokációkkal, a társadalom immunrendszerének az aláásásával. Mindezek a próbálkozások véletlenül sincsenek összefüggésben a (természetesen nem létező) háttérhatalom aljas céljaival, s azzal, hogy a magyar kormány az útjukban áll. Ők csak a „szebb jövőt” akarják ránk tukmálni.
Megjelent a Magyar7 2023/8.számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
