Sokat fontolgattam, leírjam e gondolataim. Sokan félreértik majd, pedig inkább elgondolkoztatónak szánom írásom, minden bántás, kritika nélkül, viszont sok-sok tapasztalattal a hátam mögött.
Én valamikor nagyon régen voltam szavalóversenyen, voltam pedagógus, majd szervező egy életen át, és zsűritag a szavalóversenyeken, még a közelmúltban is, látva, ismerve a pedagógusok és a zsűrik által gondosan kidolgozott versenyszabályokat, melyeket abszolút igazságérzettel, jó szándékkal alkotnak meg.
S ezeket sokszor, már az én időmben is – leírják még a pedagógusok is – tisztelet a kivételnek. Némelyikük mégis ismert ember lett – ez a jobbik eset –, de sokan szárnyaszegetten elvesztették önbizalmukat, kishitűen tengették, tengetik életüket.
Mindezt az az őrült világ hozta ki belőlem, ami körülöttünk van. Visszatérve a szavalóversenyekre. Mennyi síró, pityergő, kis és nagy diákot láttam én, akiket éppen a lélek üzenete vitt a versenyre, s nem nyert, maximum kapott egy oklevelet. A lelke, szíve viszont sérült. Emlékszem egy kamaszra, aki zokogva nem bírta „megemészteni”, hogy nem jutott tovább. S aki odajutott, országos versenyre… akkor mi van? Ha nincs lehetősége a szereplésre, a közösségbe való kapcsolódásra, ha nem talál versbarátokra, megértő szülőkre, akiknek gyermeke egy mélyebb lelki gazdagságot örökölt, aki kiskorában megérti, érzi a költő, író szavát, aki vigaszt talál bánatában, örömében, egy-egy műben, versben, idézetben. Lesznek ilyen fiatalok a jövőben, vagy ezek lelkét már elsorvasztja a mesterséges, és okos technika minden eszköze?
Mondhatják, nem értem a mai kort, jönnek az „új Sámuelek”, de milyen lélekkel, akinek már semmire, senkire nincs ideje, szava? Hisz a könyvolvasók tábora állandóan apad, író- olvasó találkozókon jó ha tíz ember összejön úgy átlagban? Hol vannak az irodalmat szerető versenyző, olvasó gyerekek, ifjak, vének, pedagógusok?
Az oktatás dicső korszakát zengik minden új évad küszöbén. A modernnél modernebb technikákkal, új módszerekkel, a különböző titulusok megszerzésével „gyarapodik a műveltségi szint”. Az ember pedig egyre embertelenebb, istentelenebb lesz.
Mindezzel együtt nő a missziósok száma is: mind egyházi missziót, mind kulturális, társadalmi missziót értve alatta, ahol még emberi hangok, önkéntesek is vannak egy-egy közösségben. Vajon ebben a „versenyben”, az őrült ütemű technikai fejlődés és az emberközpontú közösségre, istenhitre nevelés – vajon melyik lesz a győztes? Ha versennyé lesz bármely oldal: egyik sem.
Visszatérve a versenyekre: nem az érték és tehetség ellen vagyok véleményemmel, de ötletelni kellene, mily módon lehetne a humán, akár sport, akár kulturális értékrendet versenyszellem nélkül terjeszteni. Mert van lehetőség, s most az egyetlen ebben az elidegenedett világban: a közösségek létrehozása, bármely területen. Ahol megnyilvánulhat (versengés nélkül) előadó, sportoló, elmélkedő, tehetséges ifjú – mert most inkább ezekre gondoltam.
S akkor nem termelődne a gyerekeinkben már kicsi korban a gyűlölet, a bosszú, az irigység, a rosszindulat, harag a nálánál ügyesebb, eredményesebb, sikeresebb társak iránt.
Mert a tehetséggel, szorgalommal úgyis felszínre jut, és eljuthat az „értől az óceánig.” Volt rá példa a régi századokból, versenyek és versengések nélkül.
Most, amikor világnézetünket a versengés és a mindenáron elért siker határozza meg, tényleg olyan meglepő, hogy ennyire elharapódzott a reménytelen elszigeteltség érzése? Nem létezik versengő szolidaritás, ahogy versengő szeretet sincs.
S egy idézet „A versengés pusztító árvíz” c. írásból, (Új kezdet oldal): „A versengés mindig háborúsággal jár, sebeket okoz. Az a viselkedés, ami a versengő embert eltölti, magába foglalja az alázatosság hiányát, a lázadást a jelenlegi helyzete ellen és a nagyravágyást. Akkor beszélünk versengésről, amikor két vagy több hasonló helyzetben lévő ember küzd valamilyen jó dologért vagy kitüntetett helyért, esetleg előnyös dolgokért. A versengés Isten akaratával ellentétes dolog, tehát bűn! Ezért ha ezt a lelkületet felismerjük magunkban, próbáljunk minél előbb megszabadulni tőle! A versengő ember életében az „én” megerősödik, igyekszik önmagát előnyös oldaláról bemutatni. Mások jó tulajdonságairól nem beszél, azokat lekicsinyli. Ezek a kezdeti jelek, amelyek megléte már figyelmeztet bennünket, éberségre, Isten felé fordulásra int.
A tehetséges, ügyes diákokat csak úgy emelhetjük ki, ha szerepeltetjük, otthon, a közösségekben, rendezvényeken, (verseny helyett fesztiválokon) és mindenütt, s hangot, és véleménynyilvánítást is adhatunk nekik, dicsérettel. A szívükben hagyjunk nyomot, ne papíron.
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
