Az előző részek:
– Oroszország hómezeje: ahol Napóleon nem győzhetett I.
– Oroszország hómezeje: ahol Napóleon nem győzhetett II.
Barclay de Tolly a seregét tehát megmentette, az rendezetten vonul vissza, még a szmolenszki szűzanya képét is el tudják menekíteni, felrobbantja a lőszerraktárakat és a Dnyeper hídját. Napóleon elismeréssel tiszteleg, ő tudja értékelni ellenfele manőverének értékét: az udvari léhűtők és Sándor cár nem, a „gyáván megfutó” Barclay de Tollyt a cár elváltja és alacsonyabb beosztásba helyezi. Napóleon pedig leül a tábori asztalához, elkönyveli a könnyű győzelmet, és leírja: „az 1812-es háború befejeződött”. A halottakat nem temetteti el: nincs jobb szag, mint a rothadó ellenség bűze, mondja parancsnokainak. Pedig a járványveszély óriási. A város készleteit felhasználják, hogy kicsit rendbeszedjék magukat. Ismét levelet küld Sándor cárnak, onnan ugyancsak rövid, de sokamondó választ kap: nulla szavasat. Ezért eldönti: továbbmegy. A cél: elfoglalni Moszkvát, ha pedig nem elég, onnan északnyugatnak fordulva, elvágva a Szibériába visszavonulás útját, Szentpétervárt. Tudja, onnan Sándor csak egyvalamit tehet, egyfelé futhat: hajón Angliába.
Sándor gondban van: bár Bagratyion azt várta, hogy de Tolly kegyvesztése után ő lesz a főparancsnok, a cár jól látta, hogy a forrófejű grúz könnyedén döntő vereséget szenvedhet. Természetesen a cári udvarban a kibic, felelősséget nem viselő mindent jobban tudók (ismerős helyzet…) a zöld asztal és a dámák szoknyája mögül frenetikus magabiztossággal okoskodnak, hogyan is kellene vezetni a sereget és megverni a korzikait, de a cár felkérésére, hogy akkor esetleg a fejével felelve átvenné-e a főparancsnokságot, …hogy, hogy nem, de mindegyiknek van egy üres kifogása. A legnagyobb hangú Bennigsen tábornok, aki annak idején fő szerepet vitt Pál cár meggyilkolásában, így Sándor lekötelezettje: köszöni, de a „Eylau oroszlánja” nem érzi magát méltónak a feladatra. Így kerül elő az öreg Kutuzov, az orosz hadvezetés veteránja, Nagy Katalin egykori… mondjuk úgy: kedvence.
Mihail I. Kutuzov, hercegi rangja ellenére megmaradt annak, aminek született: egyszerű muzsiknak. Több pénze volt, mint amennyire szüksége volt, se a vagyon, se a hatalom, se az udvari intrikák és pártoskodás nem érdekelte, csak a vodka, a jó meleg lábfürdő, na meg a csinos fiatal lányok. Az udvarban csak „félszemű, vén, dagadt szatír”-nak nevezték. Mindenki a saját hívének tartotta, mert mindenkinek igazat adott, senkivel nem volt haragban. Nem volt kiemelkedő képességű hadvezér, se tanult, se elméleti stratéga, inkább csak természetes eszű (mint később Zsukov) ravasz muzsik (sztarij hitri lisza – ravasz vén róka – így ismerik), hatalmas realitásérzékkel és nyugodtsággal, de a katonák rajongtak érte, mert közülük való volt, mert apjuknak tekintették, mert együtt vodkázott velük, és főleg, mert ő a nagajkát, a legendás orosz tiszti korbácsot csak nyelével a porban rajzolgatásra használta, mint Krisztus. Moszkvában álló monumentális lovasszobra vagy a szovjet filmművészet kibontott zászlóval csapatai élén vágtázó hadvezére eléggé hamis kép: az ekkor már idülten alkoholista, 150 kilós vezér leginkább parasztszekéren közlekedett, és fő gondja a meleg lábfürdő és elegendő enni-innivaló volt. Sándor cár egy mesterhúzással Bennigsentől is megszabadul: mikor az panaszkodott, hogy a dagadt vén kecske mit se ért a vezérkari munkához, a cár egyetértően bólintott, és közölte vele: kinevezte mellé vezérkari főnöknek, azzal az informális megjegyzéssel, hogy szorgosan jelentsen mindent a „vén kecské”-ről. A tényleges vezérkari munkát Kutuzov mellett természetesen nem ez a nagyhangú senki, hanem Kutuzov főszállásmestere (mai szóval élve: G4 főnöke) , Andrej Toll tábornok végzi majd. Az orosz hadseregben szájról szájra jár a hír: „atyuska visszatért”, és a katonák mosolyogva keresztet vetnek.
Napóleon, ha lehet, még jobban örült Kutuzov kinevezésének hírére: joggal gondolhatta, hogy Sándor végre kenyértörésre akarja vinni a dolgot, ezért a személyi változás, és emlékezett Kutuzovra Austerlitz alól, és sokkal gyengébb képességű hadvezérnek tartotta, mint Barclay de Tolly-t.
Ha Kutuzovon múlt volna, a világ hadtörténelme szegényebb lett volna a borogyinói ütközettel, ő az első haditanácson már világossá tette, hogy de Tolly elképzelésével ért egyet, vissza kell vonulni, minél mélyebbre, had nyúljon csak tovább Napóleon már igy is kritikusan hosszú utánpótlási vonala, had fogyjon a lendülete és az ereje. „Az egyetlen, amiből Oroszország nem szenved hiányt, a tér, minden más nem adott a győzelemhez.” Azonban de Tolly kivételével minden parancsnoka üvöltve tiltakozott. Bagratyion őt is legyáva árulózta (háborúban mindig és mindenkor az „áruló” , békében manapság a „fasiszta” a legkönnyebben és leggyorsabban kiérdemelhető jelző), Bennigsen a cár írásos parancsát lobogtatta, Platov, mivel írni nem tudott, a kardját. Moszkvát meg kell védeni – kiabálták, és Kutuzov engedett.
Napóleonnak jelentették a felderítők, hogy az orosz sereg – mintegy 130 000 fő és 640 (!!!) ágyú – megállt és állást foglalt Moszkva előtt. Azt nem tudták, hogy Kutuzov már levelet küldött a cárnak, hogy „Mozsajszk környékén” megütközik a „kalandorral”, mert a terep ott kedvező a védelemhez. Valóban az volt: nem sík, kissé hullámos, dombos, de nyílt (ma úgy mondanánk: ideális harckocsiterep) és kelet irányába enyhén emelkedik, reggel a támadónak még a Nap is szemébe süt. Napóleon örült: „még két hét, és Sándornak nem lesz se fővárosa, se hadserege” – írta a császár. A francia erők hasonló nagyságúak, 135-140 ezer fő a bevethető katona. Napóleonnak csak 586 ágyúja van, és ezek könnyűlövegek, mert a 12 és 24 fontosok lemaradtak a rossz utakon.
De az a „két hét” keserves erőpróba elé állította a franciákat. Nyár tábornoktól a franciák zaklatását átvette Őszi Sár tábornok. Megnyíltak az ég csatornái, és vigasztalanul szakadni kezdett az eső. A nehézlövegek mozdíthatatlanul beragadtak a dagonyába, a 24 fontosokat 12 pár ökör se tudta megmozdítani. A sár zsíros szagába ragadt az egész hadsereg: az idegen nemzetiségűek ekkor már tömegesen dezertáltak, kihasználva a lehetőséget: elég volt lemaradni, ilyen terepen úgyse tesz értük egy lépést se senki. Aki menetelt már sárban, az tud igazat adni Clausewitznek: meg lehet szokni a hőséget, meg lehet szokni a hideget, de a sarat sose lehet megszokni. A társzekerek lemaradtak, a katonák éheztek, csak az aratatlan napraforgót ették, a szotyolának volt köszönhető, hogy nem éhezett már ekkor kritikusan a francia sereg. A várt két hét helyett három hét alatt érték be az oroszokat. Szeptember ötödikén Napóleon Murat és a testőrlovasság élén előrelovagolt: – Mi a neve annak a falunak? – kérdezte a császár. – Borogyino – felelte a térképet forgatva segédtisztje.
Napóleon azonnal átlátta, hogy ez lesz a döntő ütközet. Előtte a teljes orosz haderő. Másnap kora reggel a nap kisütött. Megvárta, míg magasra hág, szárítsa kissé az utakat a langymeleg őszi nap, és ne süssön a szemükbe. Az oroszok csatarendben állnak, középen sáncokban, és nem mozdulnak, csak a zászlókat lengeti a szél. A harcmezőt kettészeli a kis Kolocsa folyó – nem jelentős akadály, talán akkora, mint a Hernád vagy a Rába, és nem állja a támadók útját, mert párhuzamosan fut a támadási iránnyal. A franciák felveszik a harcalakzatot. A centrumban áll maga Napóleon. Ő mögötte tartalékban a Lefebvre marsall vezette császári gárda. Az ifjú gárdát Mortier tábornagy vezérli. A gárdalovasság Bessieres marsall parancsnoksága alatt áll. Előtte az első hadtest, öt gyalogos-, két lovashadosztály, 112 ágyú, Davout parancsnoksága alatt, mint centrum és jobbszárny, Kolocsa két partján sorakoznak fel. Az 1. hadtest mögött áll a 3., Ney marsall parancsnoksága alatt, három gyalog- és egy lovashadosztály, és 44 ágyú, ők a második vonal. A balszárnyat Napóleon mostohafia, Josephine fia, Eugene Beauharnais tábornok vezeti. Szerény képességű, de halálig hű nevelőapjához. Alá beosztva a lengyel lovasság is, Poniatowski herceg parancsnoksága alatt. Napóleon elkülönít még egy tartalék hadtestet, Junot tábornok parancsnoksága alatt, két gyalogos-, és egy lovashadosztállyal, 30 ágyúval.
Az orosz sereg jobbszárnyát az 1. hadtest képezi, de Tolly parancsnoksága alatt, aki mindent megtesz, hogy a „gyáva” jelzőt levetkőzze. A Kolocsa mögött, az annak vizét felvevő Moszkva folyó déli partján állnak. Egyik hadosztályparancsnoka a vodkának nevet adó Sztroganov gróf, akiről ekkor még nem köztudott, hogy szabadkőműves testvéreinek engedelmeskedik. Másik hadosztályparancsnoka Oszterman-Tolsztoj tábornok, akinek leszármazottja „az” a Tolsztoj. A centrumban ,a „Bagratyion-erődben” a névadó Pjotr Ivanovics Bagratyion parancsnokol, a sáncokat Gorcsakov védi. A balszárnyat főleg a kozák és cserkesz lovasság képezi, itt Ratjevszkíj parancsol. Kutuzov, ahol csak lehetett, erődített, az ágyúkat besáncolta, beásatta. A centrumban a tartalék a 26. hadosztály, parancsnokának a neve szomorúan ismerős a magyar történelemből: Ivan F. Paszkievics, aki majd 37 évvel később leveri a szabadságharcot.
A támadás Davout 5. hadosztálya, Compans tábornok vezetésével a centrum sáncára irányul. Az oroszok egy lépést se hátrálnak. A tüzéreket az ágyúk mellett egyesével kell leszúrni. Az oroszok, hogy megtartsák az erődítményt, heves lovassági oldaltámadást indítanak, amelyre a Napóleon Murat lovasságának, a vérteseknek a bevetésével válaszol, és sötétedésig harcolnak. Az éj leple alatt Napóleon előrejön az elfoglalt kurgánig, ott tölti az éjszakát, és szakadatlanul figyeli, hogy az oroszok nem-e vonulnak vissza, megelégelve a csatát, amely már ebben a „kis epizódban” is ötezer halottal járt. De nem. A hajnal az oroszokat az állásaikban találja. Reggel a pópák istentiszteletet tartanak – szeptember, 7, vasárnap van.
A másnapi csata hihetetlenül véres. Napóleon úgy véli, az orosz balszárny gyenge – valóban, a ravasz Kutuzov oda akarja csalogatni. A császár nem véletlenül a történelem legnagyobb hadvezére: ezer parancsnokból csak kilencszázkilencvenkilenc eszi ezt meg. A centrumból és Jenő herceg szárnyáról – aki elfoglalja Borogyino falut – is ágyúztat. A balszárny ellen csak a lengyeleket küldi, főerejét frontálisan veti be, a Bagratyion-erőddel szemben. A csapatokat Ney vezeti. Davout alól kilövik a lovat, a hadtestparancsnok súlyosan megsebesül. A sáncokban borzalmas kézitusa folyik egész délelőtt. A tüzérségi párbaj leírhatatlan, hiszen a világtörténelemben eddig még soha nem feszült egymásnak 1200 ágyú. Davouttól Montbrun tábornok veszi át a parancsnokságot, őt is leteríti egy orosz golyó. Ekkor Napóleon személyesen Murat-t küldi előre. Poniatowski közben teret nyer, Kutuzov pedig Tucskov tábornokot küldi ellene centrumból kivont négy – köztük két gárda – ezreddel.
Tucskov elesik, a helyét Olszufijev tábornok veszi át. Bagratyion is az első vonalban harcol. Futárokat küld Kutuzovhoz és Tucskovhoz, hogy erősítést kérjen, mert látja, nem tarthatja magát. Mikor de Tolly a szárnysegédjét hátraküldi erősítésért, a támadást vezető Lavrov tábornok közli vele, hogy Kutuzov parancsára Toll középre küldte a két gárdaezredet, mert Bagratyion helyzete kritikus. Mikor ezt de Tolly megtudja, elhagyja a béketűrése, és hátravágtat a közeli Gorkij faluig… igen, oda, ahol majd 112 évvel később Lenint elviszi a szifiliszes agyalágyulás… ahol Kutuzov áll. Ott heves szóváltás alakul ki közte és Toll között, amit Kutuzov nyugalmát nem feladva, vodkázgatva csitít el: „az urak a franciáknak tartogassák a harciasságukat”. Bagratyion közben futárt küld a másik szárnyra is, Rajevszkijhez, de ott 11 óra körül már olyan heves a harc, hogy az összekeveredett csapatokat egyaránt lövi mindkét fél tüzérsége, abban bízva, hogy többet ölnek meg az ellenségből, mint a sajátjaikból.
A centrumban Murat ragyogó egyenruhában, maga vezeti a rohamot. Bagratyion az első vonalban harcolva halálos sebet kap, de emberei még mindig tartják magukat. Murat és Ney futárt küldenek Napóleonhoz: a csapatok erejük végén járnak, vesse be a gárdát. Napóleon visszaüzeni: nyolcszáz (francia, nem ESM) mérföldre Párizstól nem vetem be a tartalékomat!
Dél van, a csata még mindig nem dőlt el. Az orosz jobbszárny, de Tolly tartja magát, a sáncerődöket, bár Bagratyion elesett, a hármas ékerődöt elfoglalták, de a mögötte lévő sáncban a tartalék még áll. Az orosz balszárny, Rajevszkij, Ney támadása alatt áll, de kitart. Kutuzov futárokat küldet előre: bevetette-e már Napóleon a gárdát? A válasz nemleges. Kutuzovnak már nincs tartaléka. Francia oldalon elesik Dessaix, megsebesül Ney, de bekötöztetni se engedi magát – nincs rá idő. Az orosz ellenállás mintaképe: Miloradovics, de Tolly hadosztályparancsnoka segédtisztjét egy Bibikov nevű századost, alárendeltjéhez küld, hogy magához hívja. Az iszonyú ágyútűzben a futár hiába ordít, nem hallja, akinek címezték, ezért kézzel mutatja, merre menjen. Egy francia ágyúgolyó elviszi a karját. Megfordul, és a másik kezével mutatja tovább az utat…
Ney beveti azt utolsó tartalékát Rajevszkíj hadteste ellen. A tartalék lovasságot Defrancy tábornok vezeti, az orosz sortűzben elesik, Grouchy veszi át a helyét, és továbbviszi a lovasrohamot. Grouchy, aki miatt majd három év múlva elvész a waterloo-i csata, megnyeri a Borogyinoi ütközetet. Délután négy óra van: az orosz balszárnyat szétverték, a kurgán tetejéről Ney és Grouchy látják az orosz málhát. Rajevszkij visszavonul, helyettese, az erődöt védő Lihacsov tábornok fogságba esik. Ney érzi, most roppantak meg az oroszok, ismét futárt küld Napóleonhoz, vesse be a gárdát. A császár ismét nemet mond, de előreküldi Junot három friss, még nem harcolt hadosztályát. Közben Ney nem tud róla, hogy a másik szárnyon Uvarov és Platov kozákjai már a francia trénig nyomták vissza Eugen herceget, ekkor Napóleon döntő elhatározásra jut: ha az öreg gárdát nem is, de az ifjú gárdát beveti ellenük, majd előremegy a centrumba, előrevonatja az ágyúkat, és kartácstűzzel árasztja el az orosz centrum maradékát.
A Nap lassan nyugovóra tér, Napóleon megállítja a támadásokat, parancsot ad a sereg élemezésére, a sebesültek összegyűjtésére, az őrségek felállítására, és felkészülést a másnapi ütközetre. Úgy érzi, még döntetlenre állnak. Kutuzov nem érzi úgy: az éj leple alatt elrendeli a rendezett visszavonulást. Bennigsen ugyan tiltakozott, de senkit se érdekelt. Kutuzov és Toll úgy vélték: az orosz hadsereg másnap a harctéren pusztulna. Átengedte a csatateret, amelyet 57 000 halott borít, amelyből 25 000 a francia.
A francia veszteség elborzasztó, Napóleon ezúttal Pürrhoszhoz mérhető. Az ókorban és a középkorban, de még a XIX. század első felében is nagyon ritka volt, hogy egy hadsereg, amely győz, 2-3 százaléknál több halottat hagyjon a csatatéren. Az athéni 11 ezres sereg 192 halottat vesztett Marathonnál. Az azicourt-i csatában a húszezres angol sereg vesztesége alig volt háromszáz fő. Görgei 58 ezres serege kevesebb mint háromezer halottat hagyott Isaszeg alatt. Napóleon elvesztette a ténylegesen bevetett serege közel egynegyedét, azonnali halottakban és nem menthető sebesültekben, és ebben nincsennek benne a könnyű sebesültek. Serege nem sokban különb a megvert oroszokénál.
Kutuzov Fili-ig vonul vissza, ami már Moszkva kapujában van. Hosszas tanácskozás után úgy dönt: nem védi Moszkvát. Alvezérei hiába győzködik az ellenkezőjéről, hiába lobogtatja ismét Bennigsen a cár parancsát. Győzködi – tolmács útján – Sir Hudson Lowe tábornok is, az angol megfigyelő, aki azt figyeli meg, mire költik az oroszok őfelsége – és a City bankárai, főleg a Rotschild-ház – pénzét. Ha Napóleon itt fog minket – habozás nélkül most már be fogja vetni a gárdát is – mondta. Moszkvát nem védhetjük.
Sándor cár felháborodott levélben követeli Kutuzovtól, hogy védje meg Moszkvát. „Mihail Illarionovics, emlékezzék arra, hogy a Moszkva eleste felett gyászba boruló hazánknak magyarázattal tartozik”. Kutuzovot azonban ez sem hatotta meg. „Legfeljebb felakaszttat” – mondta. Kutuzov utasítja Miloradovics tábornokot, hogy csapataival képezzen utóvédet, vívjon egy látszatütközetet, hogy a cár és a világ lássa, hogy Moszkvát harc nélkül nem adták fel. Ezt a parancsot azonban Miloradovics kerek perec megtagadja, közli, hogy propagandacélokból nem hajlandó lemészároltatni az embereit. Az ember összevonja a szemöldökét: ilyen orosz tábornok nem létezik…
Napóleon a nátháját ápolgatja, a sereg a sebeit nyalogatja, hiszen még kellemes kora őszi idő van. A könnyűlovasság felderítést végez, és Murat jelenti Napóleonnak, hogy az orosz sereg eltűnt, Moszkvából menekülnek az emberek, és közte és a Kreml kapuja között nincs ellenség. Napóleon kiugrik a betegágyból, felkap éjfekete, Gavallér nevű lovára, és megfúvatja a kürtöket: a sereg azonnal indul Moszkvába. Szeptember 14-én feltűnnek előtte az aranykupolás tornyok. Moszkváért egy puskát se kellett elsütni. Miloradovics követet küldött Murathoz és szabad elvonulásért cserébe átadták a várost.
Moszkvában természetesen kitör a pánik, a lakosság menekül, hiszen a propaganda emberevő szörnyetegnek írja le a franciákat, akik minden ezred előtt nyaktilót visznek. Rosztopcsin gróf, akiről pálinkát neveztek el, a kéjenc és gyenge jellemű, korrupt ember, Moszkva kormányzója, mai szóval élve, polgármestere, képtelen megszervezni se a védelmet, se a szervezett kiürítést, de okosan megszervezi, hogy a rabokat engedjék ki a börtönből. Szabad rablást engedélyez nekik (legalább nem a franciák viszik el), és megnyitja a vodkaraktárakat, csak azt köti ki a fegyenceknek: gyújtsák fel a várost. De ezt ekkor még Napóleon nem tudja. Vár valamiféle küldöttséget a sztaroszjáktól és az ortodox főpapoktól, hogy ünnepélyesen átadják neki a város kulcsait, de senki. A franciák belovagoltak nyugat felől, a lakosság kimenekült észak és kelet felé, az utcák kihaltak, néma csend. Napóleon cselt gyanít, nem marad a városban, hanem csak néhány gránátoszászlóaljjal szállja meg, és ő a Moszkva határában lévő Dorogomilov-kastélyban száll meg. Másnap reggel jelentik neki, hogy semmi rendkívüli nem történt. Mindössze annyi, hogy a lakosság kilencven százaléka elhagyta a várost, és a város egyes pontjain tüzeket figyeltek meg. Orosz katonáknak se híre, se hamva. Egyes utcák lakóházainak már van hamva, de oroszoknak semmi.
Napóleon felderítésre könnyűlovas századokat küld szét, és bevonul. Néma csend fogadja. Felmegy a Kremlbe, a cári hálószobában felállítja egyszerű tábori ágyát. A Kreml ablakából figyeli az egyre inkább elharapózó tüzet. Parancsot ad az oltásra, majd lepihen.
A tűz a kínai negyedben kezdődik, hiszen ott van érték és rabolható holmi, de egy nap alatt átterjed a kilencven százalékban fából épült egész Moszkvára. Rosztopcsin jól kombinált. Éjfél tájban ébresztik fel Napóleont azzal, hogy a tűz már megfékezhetetlen, és a városban minden oltásra alkalmas eszközt eltüntettek vagy megrongáltak! A tűz már a Kremlt veszélyezteti, a Vörös Tér – akkor Szép Tér – már nem is járható, a mai GUM áruház helye egyetlen lángtenger. Napóleon a Borovickíj-torony melletti kapun, a Moszkva folyó felőli oldalon hagyja el a Kremlt.
Moszkva két napig ég, a város kilencven százaléka elpusztul. Bourgogne gróf őrnagy, Napóleon szállásmestere számos gyújtogatót és fegyencet elfogat, majd kivégzik őket, de ettől még Moszkva nem épül újjá. Persze a nagy szovjet történetírás azt állította, hogy Moszkvát a részegen fosztogató francia katonák gyújtották fel – a dolog már ott megdől, hogy mint fent láttuk, Napóleon cselt szimatolt, és nem is vonult be a seregével a városba, csak pár elit csapattal, nehogy csapdába essen. Hiába, az orosz propaganda mindig is hajlamos volt a tények szépítgetésére.
Napóleon levelet ír Sándor cárnak. Leírja: győztem, seregedet levertem, fővárosodat elfoglaltam, de hajlandó vagyok a békére. Európai logikája alapján teljesen biztosra veszi: ő van az erő pozíciójában, kétszer megverte az orosz seregeket, azok nem tudnak neki ellenállni, a háborút megnyerte. Lassan kezd csak neki leesni, hogy az orosz mentalitás teljesen más, és az orosz viszonyok is mások: bejárta az óriási területet, és elfogalta ennek az ország területének, írd és mondd, öt százalékát se. Oroszországban egyszerűen az európai játékszabályok – nem érvényesek. A győzelmét és Moszkva elfoglalását jószerivel a hajára kenheti.
(Folytatása következik, a szerző olvasónk.)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
