Alábbiakban főszerkesztői jegyzetet adunk közre.
A Szárnyas fejvadász című filmet az 1980-as évek egyik kultikus filmművészeti alkotásaként tartják számon. A történet a fiktív jövőben játszódik, amikor az emberek kényelemből reprodukálják a saját fajukat, s androidokat hoznak létre – a filmben replikánsoknak hívják őket –, akik az embereket szolgálják. Ám ahogy az lenni szokott, a replikánsok fellázadnak, és az emberek végül úgy döntenek, hogy inkább megsemmisítik őket. A nehézség csak abban áll, hogy az embermásolatok rendkívül jól sikerültek, így szinte lehetetlen megkülönböztetni őket a valódi emberektől. Egy teszt során viszont ki lehet deríteni, hogy ki az ember, és ki az utánzat. Ez rögtön nyilvánvalóvá válik például akkor, ha a személy a sivatagban találkozik egy hátán vergődő teknőssel. Hogyan reagál? Megáll és segít neki, vagy továbbmegy? A replikáns nem tud együttérezni, az ember igen. Mondanom sem kell, hogy számomra éppen ez a film legfontosabb mondandója: a forgatókönyvíró, a rendező a távoli jövőn keresztül tükröt akar tartani a jelen társadalmának, és felteszi a kérdést, hogy
Akár lelkiismeret-vizsgálatra is indíthat: vajon egyre inkább elszemélytelenedik a társadalmunk, és mi inkább a replikánsokhoz kezdünk hasonlítani, amikor egyre nagyobb közönyben élünk, és elmegyünk egymás mellett, sőt támadjuk egymást, megfeledkezve az együttérzésről?
Nem tudom, hogy a film alkotói ennyire egyértelműen láttatni akarták ezt vagy sem. Abban pedig szinte biztos vagyok, hogy nem olvasták Aquinói Szent Tamást, aki arról ír, hogy Isten egyik fő jellemzője a compassio, azaz az együtt szenvedés, az együttérzés. Nem tud elmenni az ember tragédiája, szenvedése mellett. Fia megtestesülésében és megváltó kereszthalálában ennek maximumát mutatja meg. Szolidáris, együttérző az emberrel, és annak üdvösségét akarja. A kérdés már csak az, hogy mi vajon felismerjük-e ezt, és tudunk-e, akarunk-e válaszolni neki. S ha tudjuk, hogy az ő képére vagyunk teremtve, vajon belátjuk-e, hogy
Amikor február 11-én, szombaton publikáltuk az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye: Hodász András nem tett bejelentést szexuális visszaélésről című hírt, és megosztottuk a közösségi oldalunkon, percek alatt gyűlöletcunami indult be, amelynek célpontja hol Hodász András, hol a Katolikus Egyház volt. Már akkor érezhető volt, hogy András atya publikációja – amely után másnap megérkezett a hír, mely szerint elhagyja a papságát, melyet tegnap a Telexnek adott interjújában megerősített – enyhén szólva sem hagyja hidegen az olvasókat, a közvéleményt. Várható volt, hogy a sajtó különféle módokon fog megszólalni az ügyben. Mivel az utóbbi időben elharapództak a hazai médiafelületeken a névtelen vagy álnéven írott cikkek, a csúsztatások, a karaktergyilkosságot sem megvető, különféle előítéletek alapján állást foglaló írások, így sejteni lehetett, hogy sok jóra nem számíthatunk. De
Mondom ezt úgy, hogy diakónusként közel öt éven át együtt, egy plébánián szolgálhattam Hodász Andrással. Mondandójáért sokszor együtt lelkesedtem a fiatalokkal akár egy-egy plébániai eseményen, akár a Forrásponton, akár más egyházmegyei találkozókon. A pandémia alatti zárlat idején egy online nagyböjti triduummal és egy, az imádságról szóló nyolc részes sorozattal segítette olvasóinkat hírportálunk felületén. Ezzel együtt sok kritikát fogalmaztam meg vele kapcsolatban. Habár a plébánián a „főnököm” volt, mindig őszintén elmondhattam róla a véleményemet – ezt külön is köszönöm neki. De bárhogyan ítélnénk is meg Hodász Andrást, semmi, hangsúlyozom,
Hodász András történetét látva ezért a magam nevében, illetve mindazok nevében, akiket együtt szolgálhattunk, csak megköszönni tudom mindazt, amit lelkipásztorként tett. Mérhetetlenül fáj a távozása, űrt hagy maga után.
Azok, akik maradunk, egyet tehetünk: még jobban imádkozunk papjainkért, és azokért, akik erre a szolgálatra készülnek, s ami tehetségünkből kitelik, azt még inkább megtesszük a plébániánkon.
A Hobo Blues Bandnek van egy Bolondvadászat című albuma, amit nemrég színre vittek a Nemzeti Színházban. A szatirikus hangvételű nagylemez társadalomkritikai szándéka nyilvánvaló. A Mesél az erdő című szám is a saját világunkkal szembesít bennünket, amikor a mesékből jól ismert szereplők egészen meghökkentő módon viselkednek: a vasorrú bába például fellép a tévében, Ludas Matyi pedig megeszi a libáját. Földes László Hobo, amikor egy interjúban a Nemzetiben bemutatott darabról kérdezték, elmondta: 1984-ben született meg a lemez alapja, kiindulópontja, ami nem más, mint hogy nekünk, embereknek a vérünkben van a vadászat. Az interjúban aztán egy helyütt megjegyzi, jó tudni, hogy vadászösztönünkön emberségünk lényegét adva felül tudunk kerekedni. Ugyanakkor szomorúan teszi hozzá:
Hodász András esetében is jó volna megélni, hogy még ha jogos is a kritikánk vele szemben, még ha úgy látjuk is, hogy valamit rosszul tett, meg tudjuk beszélni mindezt normálisan, józanul, emberhez méltón. Figyelve arra, hogy semmilyen módon ne nyúljunk a letett fegyver után, nehogy végül mi is bolondvadászatba keveredjünk.
Fotó: Merényi Zita
Kuzmányi István/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
