Hangzatosnak tűnhet, de jelen esetben nem az. Hiánypótló könyv (Elmeséled?) született hiányokkal teli felvidéki magyar irodalmunkban Nagy Erika jóvoltából, aki az Előretolt Helyőrségben megjelent interjúit adta közre a Szlovákiai Magyar Írók Társasága gondozásában. Ha hiányérzetünk mégis akad a remek interjúkat tartalmazó könyvet olvasván, az nem az ő, s nem is a kiadó „hibája”, sokkal inkább a tartósnak tűnő megosztottságunk gyászos lenyomata.
Tizennyolc plusz egy beszélgetést (ez utóbbit Póda Erzsébet készítette, aki a jubileumát ünneplő szerzővel beszélgetett) tartalmaz a vékonyka kötet, mégpedig születési sorrendben. Így az első beszélgetést a két éve kilencvenéves Duba Gyulával olvashatjuk, az utolsót pedig a még csak a harmincas évei derekán járó Bíró Szabolccsal. Sajnálatosan Gál Sándor már nem élte meg a kötet megjelenését.
A szépirodalom művelőin kívül mintegy „kakukktojásként” szerepel a kötetben Bordás Sándor klinikai pszichológus is,
aki ráadásul a Vajdaságból érkezett annak idején a Felvidékre, hasonlóan az Erdélyből jövő Balázs F. Attilához, aki jelenleg a világot járja költészetével, s egyszerre viszi Erdély, Románia, a Felvidék és Magyarország jó hírnevét. Mindegyik országra és országrészre rá is fér ez, hiszen, mint elárulja, Romániát ma is sokan Draculával azonosítják. De van a szerzők között szlovák vezetéknevű is, Strieženec Alex, akinek mindkét nagyapja szlovák származású volt, s családregényében (Nem tudom a nevem) számot ad a családot is megkísértő szlovák–magyar ellentétekről is.
A feldolgozhatatlan lelki sebeket próbálja feldolgozni munkásságában Bordás Sándor is, aki nem hallgatja el azt sem, a szlovák–magyar, szerb–magyar ellentéteknek évszázados traumái vannak.
A 18 interjúalany között van a roma származású Ravasz József, aki annak idején az Iródia nemzedék tagjaként indult,
s bár egész munkássága során a romák kultúrájának, hagyományainak feldolgozásán fáradozott, s fáradozik, mégis azt vallja, nincs roma író vagy költő, elsősorban író és költő van. Bizonyára sokan megütköznek azon a markáns kijelentésén is, miszerint nem igaz az a sztereotípia, hogy a romák hátrányos helyzetből indulnak. A hátrányt mindig az ember okozza saját magának, és ő sose érezte magát hátrányos helyzetűnek azért, mert roma származású. De több gömöri (Tőzsér Árpád, Kovács Magda, Kövesdi Károly) is szerepel a kötetben, akik Pozsonyba elkerülvén is megmaradtak tősgyökeres gömörinek, sőt Kovács Magda egy idő után végleg hazaköltözött. De még mindig adós Gömör „lelkének” a megírásával. Ahogy „megbélyegzett” lokálpatriótaként Hogya György is maradt a keleti végeken, annak minden előnyével és hátrányával együtt.
Nem tudom miért, de irodalmunk sose preferálta az interjúköteteket. Öreg hiba, hisz ezek a beszélgetések akár irodalomtörténeti kiegészítőként, s egy korszak, egy életút lenyomataként is olvashatók,
s hiába születtek remek beszélgetések az elmúlt évtizedek során, s azok meg is jelentek lapjainkban (Új Szó, Hét, Irodalmi Szemle, Új Ifjúság, Csallóköz, Szabad Újság, Gömörország és mások), s hiába rakta fel a világhálóra őket a Fórum Kisebbségkutató Intézet, azok többsége elveszett a sok-sok százezernyi oldal között. Az elmúlt évtizedekben alig-alig jelent meg egy-egy interjúkötet – színházi vonalon Szabó G. László vagy Beke István, közéleti téren Csáky Pál és Miklósi Péter kötetei jelentenek üde kivételt –, Tóth László Vita és vallomás című kötete még 1981-ben jelent meg 12 életútinterjúval (a két kötetet Tóth Lászlón kívül Duba Gyula, Gál Sándor, Tőzsér Árpád és Varga Imre köti össze), majd a kétezres évek közepén Lacza Éva adta közre rádiós interjúit két kötetben (Jelek a porban).
Ezért is külön öröm, hogy végre megtört a jég, s Nagy Erika, valamint a kiadó jóvoltából ismét megelevenedik a felvidéki magyar irodalom;
s mivel a legidősebb és a legfiatalabb beszélgetőalany közötti korkülönbség közel hatvan év, a kötet remekül kiegészíti akár a hivatalos irodalomtörténetet is. Ez még akkor is igaz, ha az osztódás sajnálatos módon elérte a szlovákiai magyar irodalmat is, s így főleg a fiatalabbak, a Szőrös Kő nemzedéke fájdalmasan hiányzik a kötetből.
Nagy Erika remek és főleg „alázatos” beszélgetőpartner, azok közé tartozik, akik szinte többet tudnak beszélgetőtársukról, mint azok saját magukról,
s egy-egy jól irányzott idézettel a holtpontokon is könnyedén továbblendíti a beszélgetést. Nem feledkezhetünk el a frappáns karikatúrákat „elkövető” Kopócs Tiborról sem. Néha van olyan érzésünk, hogy a beszélgetést sem kell elolvasnunk, az interjúalanyokat ábrázoló, sokszor ironikus karikatúrák beszélnek a szavak helyett is, de mindenesetre kedvet csinálnak a szerző „megízleléséhez”.
S akiket még nem említettünk Nagy Erika interjúalanyai közül, Gágyor Péter, akit kassai Don Quijote-rendezése után az országból is száműztek; Hodossy Gyula, a szlovákiai magyar irodalom több évtizedes lelke, aki első aratási riportja után megúszta annyival, hogy csak a járásból „menesztették”; Tóth László, aki a foglalkozási rovatba csak annyit szokott írni: Tóth László, s aki Budapestről került a Felvidékre; Filep Tamás Gusztáv, aki Tóth László alkotótársaként lett a szlovákiai magyar közművelődés-történet egyik mozgatórúgója; Varga Imre, aki viszont szlovákiai magyar íróból avanzsált magyarországi költővé.
A kötet három Benjáminja a még az Iródiásokkal indult, s napjainkra jelentős és Balázs F. Attilával együtt külföldön is elismert költővé váló jókai Fellinger Károly,
a minap Forbáth-díjat kapó, s szinte mindent megverselő, humorral telített Z. Németh István, s a történelmi regény „üdvöskéje”, a már tizenötödik könyvénél tartó Bíró Szabolcs, aki kerekesszékbe „kényszerítve” is a műfaj legjelesebb magyarországi szerzői közé küzdötte fel magát. A tizennyolc szerző közül többen (Gál Sándor, Kovács Magda, Ravasz József, Tóth László, Varga Imre, Kövesdi Károly, Fellinger Károly, Z. Németh István) írnak a gyerekeknek is, s ahogy egyikük mondja, a gyerekekhez soha nem szabad „lealacsonyodni”, azok ugyanis hamarább észreveszik a talmit, mint a felnőttek.
Megjelent a Magyar7 2022/5. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
