Válóczy Józseffel, az Esztergomi Hittudományi Főiskola teológiatanárával a filozófusok és a transzcendens kapcsolatáról indítottunk sorozatot. Ennek záró részét adjuk közre.
A keresztény filozófia a mai napig ragaszkodik ahhoz a meggyőződéséhez, hogy a metafizika, a valóság egészének mindent átfogó rendszerbe foglalása lehetséges és szükséges, ha a valóság egészét szeretnénk megérteni (különösen, ha Istent is beleértjük ebbe a valóságba). Az újkori és főleg a kortárs filozófia ugyanakkor kisebb-nagyobb tudatossággal és radikalitással szakított a klasszikus metafizikával: először az ismeretelméleti lehetőségét kétségbe vonva, majd – végső felelőssé téve minden kirekesztő, egyeduralomra törekvő gondolati és akár társadalmi-politikai rendszerért – a morális minőségét is megkérdőjelezve. A racionalitás, az intellektus (például Nietzsche vagy Heidegger által egyenesen Platónig visszavezetett) egyoldalú hegemóniájával szemben észszerűnek és kívánatosnak (s olykor divatosnak) látszik manapság az érzelmi intelligencia újrafelfedezése, valami aranykori egyensúly helyreállítása. A metafizika a „térkép” birtoklásának biztonságát, a „madártávlati” vízió aha-élményét ígérte és szállította – mégis inkább hiányérzet, mint nosztalgia maradt utána: hiszen nem érezheti a teljes valóság ízeit és illatait, nem törhetik föl a lábát a teljes valóság göröngyei, nem csatangolhat összevissza a lemenő nap szálkamezejében… A „térkép” kínálta biztonságnál ismerősebbnek és csábítóbbnak tűnhet ma a „recept nélkül egyedül az óceánon” (Hamvas Béla) dacos kóbor szelleme.
Jó hír a metafizikán keresztül végső soron az Istenről való beszéd lehetőségét őrizni igyekvő keresztény filozófia számára, hogy a teljes valóságnak a metafizika által – talán joggal és szükségszerűen, de mégiscsak – elhanyagolt dimenziói iránt fogékony (modern) gondolkodók között is akadnak, akik a szövetségesei lehetnek, akik a természetfeletti felé vezető utakat jártak be. Az iménti felvetéseket is inspiráló Henri Bergson (✝1941) szerint kétféle módon lehet közelíteni a valósághoz: az ösztön képes a valóság egy, de csak egy konkrét darabjának közvetlen megragadására, ezzel szemben az intelligencia rálát a konkrét darabok összefüggéseire, képes egy össz-kép megalkotására, ám hiányzik belőle a közvetlen érintkezésből születő tapasztalati tudás. A két mód „ugyanannak a problémának különböző, de egyformán elegáns megoldásai”. Az intelligencia tudatosan keresheti, de nem találja, az ösztön megtalálhatja, de nem keresi a valóságot. Az intelligencia tud erről a hiányosságáról, ezért, ennek betöltésére, a maga szolgálatába állítja az ösztönt: ez az intuíció lényege. Bergson meggyőződése, vitában fiatalkori önmagával is, hogy
A valóság egészének megismeréséhez egyrészt elengedhetetlen, másrészt igen ígéretes módszer a spirituális tapasztalatok komolyan vétele és „feldolgozása” a keresztény egzisztencialista Gabriel Marcel (✝1973) szerint is. Még ha nem is Istenre, hanem csak a minket körülvevő hétköznapi valóságra kérdezünk rá az egész megértésének igényével, biztosan elakadunk, ha az egészhez a természettudományokban kompetens racionalitással közelítünk. Az Egész, a Lét kérdése nem egy a sok kérdés közül, ezért nem is válaszolható meg a többi esetében egyébként hatékony módon.
Végül a 20. századi nyelvelemző filozófia (egyik) atyjának, Ludwig Wittgensteinnek (✝1951) a filozófiai ars poeticáját idézem. Első publikált művében igen szűkre szabja a nyelv, a nyelvileg megfogalmazható és így a tudományos szabatossággal és objektív bizonyossággal megragadható határait: csak annak a nyelvi elemnek van értelme, amelyhez egyértelműen, az érzékszervi tapasztalat által beazonosítható tárgy hozzárendelhető. Ez az előfeltevés igen sok mindent kizár a „tudható és mondható” halmazából, ezért tűnhet(ett) materialista (pozitivista) szemléletűnek. Valójában ebben a koncepciójában is marad hely a nem-materiálisnak, a misztikusnak, a kimondhatatlannak: például a számára annyira fontos zenének.
Az intuíció, a szimpátia, a spirituális tapasztalatokra, a misztikusra hangolódás olyan tájakra nyitnak, ahol az istenkérdés felmerül és eldől, s tanúskodnak arról, hogy a klasszikus metafizikán túllépés nem feltétlenül vezet ateizmushoz vagy agnoszticizmushoz. Talán haszontalan tudást nyújtanak, amelyre nem lehet például technikát építeni, de biztos tudást, mint amilyen biztos a bizalom megszokhatatlan csodája.
Fotó: Wikipédia (Raffaello: Az athéni iskola, freskó, 1509–1511, Róma, Vatikán)
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. március 17-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
