Évközi 13. vasárnap – Gondolatok az evangéliumhoz (Mk 5,21–24.35b–43)
Nagyrészt már a múlté, hogy egyházi ünnepeinken, megemlékezéseinken hívek nagy sokasága töltse meg templomainkat vagy éppen a külső helyszíneket. Üdítő kivételek akadhatnak – gondolok itt a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra, majd a pápalátogatásra –, de nem tudunk vetekedni a sztárokkal és celebekkel, akik tömegeket mozgatnak meg, s koncertjeiket a nemegyszer borsos árú belépőjegyek ellenére is telt ház előtt tartják. A zsúfoltsággal persze gyakran együtt jár a rosszullét, a rossz közérzet, a bezártság érzése, éppen ezért a tömegrendezvényeken ma már előírás a megfelelő létszámú egészségügyi személyzet jelenléte.
Próbáljunk meg tehát valami jót is találni abban, ha valahol nincsenek sokan. Az evangéliumi „tömeg” kifejezés sem bír mindig egyértelműen pozitív tartalommal, miként a hétvégi evangéliumi történetekben sem: tolongás, furakodás, lárma, majd az őszinte részvét hiányát bizonyító nevetés, alig néhány méterre egy halott kislánytól…
A tizenkét éve beteg asszony soha nem fedte volna fel a népsokaság előtt, hogy meggyógyult. Ott legbelül, a bensőjében érezte, hogy történt valami… Az, hogy minderről vallomást is kellett tennie, a gyógyító Krisztus akaratából történt. Van ideje a bátor tanúságtételnek, és van ideje az alázatos hallgatásnak. Ott és akkor bátor tanúságtételt kért Jézus.
Jairus leányánál is csak a legszűkebb kör lehetett bent, az apostolok közül is mindössze hárman. A többi kilencnek kint kellett várakoznia. Mert ahhoz, hogy nagyot tudjon művelni a Hatalmas, egyáltalán nem szükséges a népsokaság, sőt!
Az elnyomatás éveiben hány bebörtönzött lelkipásztor volt, aki cellájának mélyén mutatta be a szentmisét, hívek részvétele nélkül! Jézus Krisztus valóságos jelenléte így adott vigaszt és reményt a kilátástalan élethelyzetekben.
Jómagam szeretem a csendes szentségimádásokat, és van jó pár lelki gyermekem, akik gazdagítanak az ilyenkor átélt csodákkal. Egyikük családjában testi bajokkal küszködtek, az okot az orvosok sem tudták megmondani. Hiába a kellemetlen vizsgálatok, nem vezettek eredményre. És egyszer csak a könnyekre az a sugallat volt a válasz, amit a vérfolyásos asszony is hallhatott a Mestertől: „Menj békével!” Így indult haza a szentségimádásról az illető, és a beteg családtag rövid időn belül meggyógyult. Minden eucharisztikus ünneplésünk ezzel a buzdítással zárul: „A szentmise véget ért, menjetek békével!” Vigyük haza templomainkból Krisztus békéjét az otthonainkba, és higgyünk a testi-lelki gyógyulásban!
Szerző: Fekete Szabolcs Benedek
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
