Őrült ez az idei tavasz is, mint az egész világ körülöttünk. Szeszélyes és kiszámíthatatlan. Hol elkápráztat színeivel, illatával, azzal ámítva, hogy ez már az új kezdet, majd mérgesen, orkánerővel ráz fel bennünket. Van, hogy fényeivel kényeztetve elhiteti, véget ért a sötét hónapok kényszerű fogsága, aztán végigsuhint rajtunk, hogy térjünk észhez, még nincs itt a szabadság, még nem győztünk, legfeljebb úgy tűnhet, nyerésre állunk. Ha most elbízzuk magunkat, ha hibázunk, minden kezdődhet elölről. A megszokhatatlan bezártság, a megélhetési fenyegetettség, a létféltés.
A mögöttünk hagyott időnek nincs mérlege, csak rendkívül súlyos veszteségei és felmérhetetlen következményei.
Közösségként, egyénenként egyaránt. A gazdaság felépülésére a döntéshozóknak kell megtalálniuk a válaszokat, ennél azonban jóval összetettebb, hogyan lehet kilábalni a lélektani hadviselésből.
A szorongás, a félelem, a bezártság miatti frusztráció nem múlik el könnyen, feldolgozásában nem az idő a gyógyír.
Mert ahhoz túl sokáig tartott a gyötrelem, szinte időtlenné nyújtva az ember esendőségét.
Kifakult körülöttünk a világ, csak a mély csend ült rá mindenre és mindenkire. A szeretteiktől elzárt nagyszülőkre, az online világba száműzött gyerekekre, a távkapcsolatra kárhoztatott fiatalokra, a home office-ba kényszerültekre, de még a frontvonal harcosaira is, akik a halál árnyékában vívták és vívják mindennapi harcaikat. Csak arról hallgatunk szemérmesen, hogy a túlhajszolt üzemmódban meddig ér a lelki teherbírásuk, a sorsok végállomásán lehet-e távolságot tartani?
Az elmúlt hónapok másról sem szóltak, mint hogy kerestük a kapaszkodókat, ám a bizonytalanságban csak annyi látszott, hogy mindenki a kiszolgáltatottság hálójában vergődik.
A távolságtartás – ez az, amire elsőként megtanított az új ellenség, amikor megfosztott bennünket a szokásos viselkedési rutinjainktól. A maszk mögött arc és mosoly nélküliek lettünk, a kézfogás, az ölelés, a simogatás is tiltólistára került, pedig ezek, még ha nem is tudatosítjuk, nagyon fontos elemei az életünknek.
A szabadságunk fokmérője is lesz, ha végre újra félelmek nélkül ölelhetjük szeretteinket, barátainkat.
Ugyanakkor nem kizárt, hogy a fiatalok, vagy ahogy ma nevezik őket, a Covid-nemzedék, már meg sem tanulja, hogy ez a szeretetnek, a ragaszkodásnak a legközvetlenebb formája.
Persze, az emberi alkalmazkodóképesség csodája végtelen. A leglehetetlenebb helyzetben is megpróbáljuk a helyünket megtalálni, a lehetőségeinket tágítani, ha kell, mindent újraértelmezni. Ezt tettük az elmúlt egy évben, de most már az a kérdés, mi következik ezután? Mert ugyan titokban még arról álmodozunk, hogy visszakapjuk a régi életünket, pedig tudjuk, nem ugyanoda térünk vissza, ahonnan kibillentett bennünket a járvány. És nem is a jobb vagy rosszabb minősítő jelző adhat a jövőnek értelmezést, hanem a más.
De hogy milyen lesz ez a más, a korlátok mennyire ragadnak itt velünk, ma még aligha lehet pontosan megválaszolni.
Mindenesetre az új világunkat mi magunk is alakítjuk. Tervekkel, tettekkel, a megújhodás reményével.
Ezt tettük mi is, amikor néhány hete úgy döntöttünk, most, hogy a Magyar7 hároméves lett, lapunkat egy kissé felfrissítjük.
A kötelező fogságban, a számítógép képernyőjének kis ablakaiba zárva kezdtük az ötletelést, terveztünk, kerestük a tartalmi és grafikai módosításokat, hogy Önök még színesebb, tetszetősebb, olvasmányosabb lapot kapjanak minden héten a kezükbe. Persze, meg sem fordult a fejünkben, hogy a megkezdett útról letérjünk. Hitvallásunk jottányit sem változott. Ahogy azt közéleti hetilapunk indításakor is vállaltuk, számunkra a konzervatív értékek szabják az irányt, hiszünk a minőségi újságírásban, és vezérlő elvünk a tisztesség, a tényszerűség. Sokan elfogadták ezt, s velünk tartanak, van, aki már a kezdetektől, megerősítve bennünket abban, hogy az elvégzett munka nem haszontalan.
A folytatásban is számítunk Önökre, arra, hogy ebben a felbolydult, meghasonlott világban és azon belül is a mi kis felvidéki valóságunkban olyan mérceként tekintenek ránk, amely a magyar érdekek mentén a közösségünk jövőjéért teszi a dolgát.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/19. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
