Másképp alakulhatott volna a második világháború, ha Hitler nem fecsegi ki a Wight-sziget megszállásának terveit
– állítja újonnan megjelent, We March Against England: Operation Sea Lion, 1940-41 című könyvében Robert Forczyk hadtörténész. Német katonai dokumentumok elemzéséből kiderült, hogy Hitler volt az első, aki felvetette a sziget megszállásának ötletét, amely siker esetén jelentősen megkönnyítette volna a Anglia megszállását. Forczyk szerint a britek csak nagy nehézségek árán tudták volna megvédeni a szigetet, sikeres német megszállás esetén pedig szinte bizonyosan nem lettek volna meg ahhoz a szükséges erőforrásaik, hogy visszaszerezzék hazájukat.
Amellett, hogy a németek így mindössze hat és fél kilométerre kerültek volna a sziget belső területeitől, a polgári repülőterekhez is hozzáférést biztosított volna, így jelentősen megnőtt volna az Egyesült Királyságnak az Oroszlánfóka hadművelet keretén belül történő megszállása esetén kecsegtető siker esélye. A Führer azonban elárulta tervét magas rangú haditengerészeti tisztjeinek, akik tartottak a tengeralattjáróktól, és túlbecsülték a brit katonák számát, így végül nem indították meg az akciót – döntését azonban később megbánta. Forczyk, a Marylandi Egyetem történésze könyvében amellett érvel, hogy a sziget megszállásával komolyan meglephették volna a briteket.
Mint a kutató kifejtette: „Mivel a Wight-szigetet a szárazföldtől elválasztotta a Solent-csatorna, a komoly brit ellentámadások kockázata alacsony volt. Így egy viszonylag szerény német erőt – mondjuk két hadosztályt – átcsoportosíthattak volna Cherbourgból, és egy merész támadással megszerezhették volna a Wight-szigetet. A sziget birtoklása jelentős előnyöket biztosított volna, amelyek növelték volna az Oroszlánfóka hadművelet megvalósíthatóságának esélyét. Egyrészt az északi oldalra telepített német tüzérség a Solenten keresztül bombázhatta volna a szárazföldet, amelynek révén elérhették volna, hogy a Brit Királyi Haditengerészet visszavonja cirkálóit és rombolóit a portsmouth-i haditengerészeti bázisról. Másrészt, a sziget megkaparintásával a Luftwaffe négy olyan polgári repülőtérhez fért volna hozzá, amelyek már jóval közelebb voltak Angliához, így a hadművelet sikere csökkentette volna a B-109-es vadászgépek limitált hatótávolsága okozta problémákat, és kényszerleszálló-pályát biztosított volna a sérült repülőgépek számára.”
Forczyk szerint személyesen Hitler volt az, aki javaslatot tett a sziget megszállására. „Tudjuk, hogy a tervezési folyamat alatt Hitler többször is felhozta az ötletet, amelyet a Führer 16. számú hadműveleti utasításába bele is vettek” – tette hozzá a kutató. A diktátor később megbánta, hogy engedte, a haditengerészet, a Kriegsmarine magas rangú tisztjei lebeszéljék a tervről. A kutató szerint Hitler joggal volt dühös az esély elszalasztása miatt, mivel a szigeten állomásozó tüzérek jelentős része csak tartalékos volt, és légvédelmi állások tekintetében sem volt túl jól ellátva a terület. A tüzérek állásaik pozíciói miatt rendkívül sebezhetőek lettek volna egy légi támadás esetén, és az egyetlen zászlóalj ráadásul polgári buszok és kerekpárok segítségével oldotta meg a szállítást.
Forczyk szerint a németek két nap alatt egy 4000 fős haderővel elérhették volna a szigetet, és valószínű, hogy a britek számára jelentett volna prioritást annak visszafoglalása, figyelembe véve más hadszíntereken való lekötöttségüket – érvelt a hadtörténész. Hozzátette: a hadművelet sikertelensége esetén – a további presztízsveszteség elkerülése végett – egy egyszerű rajtaütésnek állíthatták volna be. Siker esetén az akció taktikai és propagandaértéke pedig felbecsülhetetlen lett volna a britek elleni harc folytatása szempontjából.
A kutató kifejtette, Alan Brooke tábornagy naplójában aggodalmát fejezte ki a német megszállás lehetősége miatt, valamint kételyeket fogalmazott meg a brit haderő védelmi képességeivel kapcsolatban. A történész szerint Brook azonban a Wight-szigeten történő partraszállást feltehetően elterelő hadműveletnek tartotta volna, és az ellen foglalt volna állást, hogy a britek túlságosan sok katonát telepítsenek a területre.
Forczyk úgy véli, a britek néhány hét alatt a sziget nyugati felébe szorultak volna vissza, míg a németek megelégedtek volna Cowes északi kikötőjének megszerzésével. Fokozatosan szállták volna meg a sziget többi részét 1940 végéig, de az is lehetséges, hogy a sziget keleti felét egyszerűen csak egy későbbi alku miatt tartották volna meg. A történész szerint tehát 1940-ben a németek rendelkeztek azokkal az erőforrásokkal, amelyek képessé tették volna őket legalább a sziget keleti felének elfoglalására, és a britek csak nagyon kis esélyük lett volna arra, hogy ezt megakadályozzák.
Forczyk könyvében ezenfelül amellett érvel, hogy az uralkodó történelmi nézettel ellentétben, miszerint az Oroszlánfóka hadművelet azért nem hozott sikert, mert a Luftwaffe nem tudott légi fölényt kialakítani a RAF-fal szemben, úgy véli, a németeknek lehetőségük lett volna egy újabb támadást indítani akkor, amikor a britek már kizárták volna ennek lehetőségét. Mint kifejtette, 1940 szeptemberében Hitler döntött a következő lépésről, nem Churchill, mivel erős szövetségesek és jelentős támadó kapacitás nélkül a britek önállóan nem érhették el céljaikat, míg Hitler számos opció közül választhatott az Egyesült Királysággal szembeni akciókkal kapcsolatban. Bár a kutató nem vitatja, hogy a RAF valóban hősiesen védte a brit szárazföldet a betolakodókkal szemben, a stratégiai kezdeményezés lehetősége 1941-hez közeledve Hitler, és nem Churchill kezében volt.
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
