A Martosi Hagyományőrző Együttes a közelmúltban ünnepelte fennállásának 40. évfordulóját a Rendezvényligetben. Az erre az alkalomra készült Martosi menyegző című alkotás óriási sikert aratott, amelyet a helyi Csemadok mellett működő Hagyományőrző Egyesület jelenlegi és korábbi tagjai, valamint a községi Magyar Tannyelvű Református Alapiskola diákjai mutattak be.
A helyi népszokások zöme a lakodalomhoz kötődik és táncban, dalban nyilvánul meg. A jobbágyság idején, de még később is a falusi parasztembernek nem nagyon jutott ideje a szórakozásra, táncmulatságra, de társas lény lévén, nem térhetett ki egyes családi ünnepségek elől. Erre nagyszerű lehetőséget nyújtott a lakodalom. Az emelkedett hangulatban mindig akadtak jó hangú és táncos lábú egyének, akik magukkal ragadták a többieket is a vigasságban. A nóták ritmusára lassan-lassan kialakultak egyes táncformák, tánclépések, melyek állandóan fejlődtek és ismétlődtek, annyira, hogy már nevet is kaptak.
Egy esküvőn mindig két lakodalom volt – külön a menyasszony házánál, s külön a vőlegény házánál. Ennek az oka feltehetően a helyszűke volt. A menyasszony rokonsága a menyasszonynál, a vőlegényé pedig a vőlegénynél szórakozott. A lakodalomra a vőfély hívta meg a vendégeket, aki minden meghívandót személyesen látogatott meg az illető házában. A vőfély kezében rövid bot volt, melynek a végére martosi zsebkendőt tűzött. Külön vőfélye volt a menyasszonynak, és külön a vőlegénynek, de minden házhoz együtt mentek be.
Az esküvő napján a meghívott vendégek, ki-ki az illető háznál gyülekezett. Beszélgettek, iszogattak, s közben az asztalra készített falatokból fogyasztottak. Egyetlen lakodalomból sem hiányozhatott a híres martosi rétes. Ennek a készítéséhez az asszonyok nagyon értettek, s a mai napig közkedvelt vendégváró falat a községben.
Az esküvőre való indulás előtt a menyasszonyi háznál a vőfély elbúcsúztatta a menyasszonyt a szüleitől, leánybarátaitól, majd elindultak templomba az esküvőre, mindkét ház, különböző irányból, úgy, hogy egyszerre érkezzenek a templomhoz vezető útra. A templomba már mindkét ház vendégserege egyszerre vonult be. Ennek a közös találkozásnak a rendezője a két vőfély volt. Az ő ügyességükön múlott, hogy a kijelölt helyre egyszerre érkezzenek meg. Az esküvőre való vonulás, mely mindig délután volt, nemcsak az egyszerű menetelés szerepét töltötte be. A vendégeket zenekar kísérte, s szebbnél szebb lakodalmi daloktól volt hangos a környék, amerre vonultak. A vacsora felszolgálását mindig a vőfély vezette. Minden fogás előtt versikét mondott.
A tánc résztvevői egymás mellé álltak, összekulcsolt kezeiket a fejük felett magasra tartották, ujjaik között égő gyertyával. A csoportot a vőfély vezette, mellette a menyasszony, majd a másik vőfély, és a többi táncos követte, felváltva férfi, nő. A vőfély mindig kígyózva vezette a táncosokat, s egy-egy magasra tartott kéz alatt átbújva tette színesebbé a ritmikus vonulást. A táncnál lényeges volt, hogy az összekulcsolt kezek a gyertyával el ne váljanak egymástól, tehát a tánc állandóan folyamatos legyen, meg ne szakadjon. A vonulás rugózó oldallépésekkel történt, melyek ritmusát az énekelt szöveg adta meg, miközben a zene is aláfestett.
Míg a fenti táncnak kollektív jellege volt, addig a menyecsketánc, mely igazában a leghosszabb ideig tartott, páros tánc volt. Ez mindig éjféltájt zajlott le, amikor a menyasszony fejéről már levették a koszorút, s átöltözött menyecskének (bekötötték a fejét). A táncot ismét a vőfély vezette, aki a mondókájával hívta föl a vendégek figyelmét a tánc kezdetére és jellegére.
Csárdást táncoltak, melynek a színvonala az egyének képességeitől függött, s nem volt meghatározott formája. A pénzt egy asztalra helyezett tányérba tették, mely mellett a két násznagy ült, akik minden egyes táncost megkínáltak egy-egy pohár borral. Az utolsó táncos mindig a vőlegény volt, aki néhány lépés után kiszaladt a menyasszonnyal.
Míg az árgyélus táncot a menyasszonyi koszorú levétele előtt járták, úgy a menyecske ugrós táncát jóval éjfél után táncolták az asszonyok. Néhányan szorosan kört alakítva összeálltak, kezüket hátul a derékon kölcsönösen összefogták. A zene és az ének ritmusára tánclépésekkel körben járva elindultak. A tánclépések simák voltak, csak az egyes dallamsorok végét fejezték be ugrós lépéssel. Ha többen voltak, akkor tánc közben szétváltak és két kört képeztek, majd ismét az eredeti körformát vették föl. A tánc befejeztével megszüntették a kört, egy vonalba fejlődtek, és ugrólépésekkel elvonultak.
Az ugrócsárdás szintén a lakodalmak szülötte, páros táncban alakult ki. Az ugrólépést a nőpartner végezte a férfi irányítása mellett, aki azonban szintén végzett csárdáslépéseket. A későbbi időben, amikor ezek színpadra kerültek, nem egyszer váltottak ki tapsot.
A program összeállítása gazdag repertoárjuknak köszönhetően, melyben a Zsitva és Nyitra közti táncok mellett Kéménd, Mátyusföld, Rábaköz, Tardoskedd, Zoboralja hagyományos táncait vitték színpadra, mindig változatos volt. Idén azonban Keszeg István és Túri György minden eddigit felülmúló koreográfiát és dramaturgiát tervezett, s annak érdekében, hogy a fényeffektusok jobban érvényesülhessenek, a kivetítőn a szoknyák legapróbb libbenése is látható legyen, az előadás este kilenckor kezdődött.
A romantikus hangulatban az ifjú arát alakító Szénási Kata magára öltötte a páratlan szépségű, tarka szalagokkal és pántlikákkal díszített fekete selyem menyasszonyi viseletet, és a hozzá illő kötényt, a fejére pedig feltették a búzakalászból font, virágokkal, szalagokkal, üvegekkel és gyöngyökkel díszített magas koszorút, hogy szüleitől (Mórocz Zsolt, Kovács Mária) elvigyék az esküvőre, ahol már várt rá a vőlegényt alakító Balla Márk. A hangulatot a vőfélyek, (Varga Benjamin, Madarász Szabolcs) jó kedélye, a koszorúslányok (Jancsekity Bianka, Jóba Tímea, Bachorec Lilla) megjelenése és a Bellő zenekar muzsikája mellett közel negyven lakodalmas vendég tánca adta meg, miközben pörögtek a cifra szoknyák, csattogtak a csizmatalpak.
Molnár Viola, a Csemadok Martosi Szervezetének elnöke elmondta: „A nagy múltú Hagyományőrző Egyesület, amelynek Kovács Mária a vezetője, jelenleg tizenkét állandó taggal működik.
Remélem, hogy a következő évtized is ugyanilyen gazdag lesz fellépésekben, sikerekben, s ezáltal tovább tudjuk öregbíteni a martosi népdalkincset és különleges népszokásokat. A Hagyományőrző Egyesületnek köszönhetően azért időről időre meghívást kapnak egy-egy hamisítatlan hangulatú martosi menyegzőre mindazok, akiknek fontosak a gyökerek, és kulturális örökségük. Köszönet a jelenlegi és egykori tagoknak, a Református Alapiskola kisdiákjainak, a Bellő zenekarnak, a sok-sok segítőkész barátnak, ismerősnek, szülőnek, műszaki és művészeti munkatársnak, valamint az alkotóknak.”
(Miriák Ferenc/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
